Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2017. szeptember 6., szerda

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje


Margaret Atwood A szolgálólány meséje című könyvével először a sorozatként találkoztam. Jobban mondva a sorozat ajánlóját láttam, és mivel érdekesnek tűnt, mindenképpen meg akartam nézni, de csak azután, hogy elolvastam a könyvet, ami alapján készült. Mindig is érdekelt a politika, a társadalmi problémák, ezen belül is elsősorban a nők és gyermekek védelme, úgyhogy szinte biztosra vettem, hogy ez a történet, bármilyen megrázó és ijesztő is lesz, mégis ad majd nekem valami nagyon fontosat.

A sztori a mi jelenünkből indul ki, a főszereplőnő, akinek az igazi nevét nem tudhatjuk meg a regényből, ugyanúgy éli a hétköznapi életét, akárcsak bármelyikünk. Szabad nő, akinek munkája és családja van, és el sem tudja képzelni, hogy nemcsak ezektől, de még a személyiségétől, a testétől, a nevétől és a lelkétől is megfoszthatják egyik napról a másikra. Márpedig ez történik. Egy fanatikus vallási csoport meggyilkolja az amerikai elnököt és a kormány összes tagját, és átveszi az uralmat az USA fölött. A szülni képes nőket összeszedik, és két lábon járó anyaméhként tekintenek rájuk, akiknek az egyetlen életcélja az, hogy a gyerekeket adjanak a rendszer számára.

Mély gondolatok és szörnyű érzések regénye

Aki pörgős cselekményre vágyik, az biztosan nem ezt a regényt keresi. Ugyanis a regény nagy része a főszereplőnő gondolataiból, érzéseiből, a múltra való visszaemlékezéseiből áll. Persze, van cselekménye is, de úgy gondolom, az másodlagos. Ez a történet nem azért született meg, hogy szórakoztasson és kikapcsolódást nyújtson, hanem azért, hogy elgondolkoztasson minket, görcsbe szorítsa a gyomrunkat, és felhívja a figyelmünket rá, mennyire egyszerű lenne a mi társadalmunkat is leigázni, és megtörni minket mint egyéneket.

A modern technológia jó dolog ugyanis, egészen addig, míg nem fordítják ellenünk. Most már kötelező jelleggel szinte minden munkavállaló bankszámlára kapja a fizetését, egyre többen gondolják úgy, hogy nem is veszik le azt onnan készpénz formájában, hanem a kártyájukkal fizetnek mindenért. A probléma ezzel csak az, hogy majdhogynem egyetlen gombnyomásba telik befagyasztani az összes létező számlát, és ezzel megfosztani az embereket az összes vagyonuktól pont úgy, ahogyan a regényben is tették a nőkkel. Egyetlen nap alatt vették el tőlük minden pénzüket és a munkájukat, vagyis lényegében nincstelenné, a férfirokonaiktól függővé tették az életüket.

A félelemmel ugyanez a helyzet. Az okkal való félelem segíti az embert a túlélésben, de amikor egy társadalom hagyja, hogy félelem által manipulálják, az már csak rosszat szül. A könyvben az elnök és a kormány meggyilkolását ráfogják iszlám szélsőségesekre, és a szigorított törvényeket és szabályokat először még helyeslik is az emberek, mert félnek, és úgy gondolják, azok megvédik majd őket. Pedig egy fal nemcsak azt tartja kint, akit nem akarunk beengedni, hanem minket is odabent tarthat akkor is, ha ki akarnánk jutni.

A névtelen

A név nélküli főszereplőnő érzései és gondolatai azért vannak az olvasóra nagy hatással, mert ő csak egy egyszerű nő. Talán az egyik ok, amiért Atwood nem árulja el a regényben az igazi nevét pont az, hogy akármelyikünk a helyébe képzelhesse magát. A főszereplőnő nem hősies, nem bátor, nem akarja egymaga legyőzni a rendszert és megváltani a világot. Egyszerűen csak túl akarja élni azt az őrületet, ami az élete lett, és viszont akarja látni a kislányát. Kevés az igazi hős a világon, úgyhogy a legtöbbünk valószínűleg hasonlóan cselekedne és érezne.

A név nélküli nő nem őrült meg, de lényegében a fejében él. A teste végrehajtja a parancsokat, azonban az agya, a szelleme szabad maradt. Amikor ki akarja kapcsolni a jelenben történő szörnyűségeket, akkor vagy átsétál a múltba, és a férjére, a kislányára, az édesanyjára, vagy a legjobb barátnőjére, Moirára gondol, vagy gúnyos-ironikus megjegyzésekkel kielemzi azokat a gondolataiban, akiktől félnie kéne. Ezzel tudatosítja magában, az elnyomói kezében hiába van hatalom, mégis szánalmasak. Ez pedig segít neki abban, hogy ne váljon véglegesen üres testté, semmivé.

Sorstársak

Három fontosabb szolgálólány jelenik meg a történetben még a főszereplő nőn kívül. Az egyikük Moira, akit a főszereplőnő még a normális életéből ismer. Moira igazi harcos, már a hatalomátvétel előtt is pontosan átlátta, mi készülődik, és benne volt egy feminista csoportban, akik megpróbálták tüntetésekkel és hasonlókkal felnyitni az emberek szemét. Ő az egyetlen a szolgálólányok közül, aki nyíltan szembeszáll a rendszerrel, nem hagyja magát, és végül megpróbál megszökni. Talán pont ezért az ő története számomra a legijesztőbb, de hogy miért, az már spoiler lenne, olvassátok el a könyvet, és kiderül.

Janine az, aki nem képes elviselni a vele történteket, és egy kicsit beleőrül az egészbe. Azért pedig, hogy ne őrüljön bele teljesen, inkább fejet hajt a rendszer előtt. Vele kapcsolatban két megrázó rész is a kedvencem lett, az egyik, amikor még az átnevelő intézetben hallucinálni kezd, és azt hiszi, még mindig a régi világban van, felszolgálóként dolgozik, aztán pedig az édesanyjáért sír, a másik, amikor szülés után a többi szolgálólánynak kell körbeállnia és vigasztalnia, mert összeomlik attól, hogy elveszik tőle a kislányát. Ezek a jelenetek mutatták meg igazán, hogy nem önként, valódi hittel szolgálja a rendszert ő sem, csak egyszerűen az ő lelki beállítottságát nézve nincsen más választása.

A harmadik szolgálólány, a főszereplőnő sétálópartnere, akinek szintén nem tudjuk meg a valódi nevét a könyvből. Ő a főszereplőnő mellé beosztott társ, akivel kölcsönösen kémkedniük kéne egymás után, és jelenteni, ha valamelyikük bűnt követ el. A karaktere azért érdekes, mert sokáig sem a főszereplőnő, sem mi nem tudhatjuk biztosra, hogy vajon valódi hívő és beépített kém, vagy pedig ő is csak megjátssza az engedelmest, mint a főszereplőnő.

Az elnyomók

Ahogy ember embernek, úgy sokszor nő nőnek a farkasa. Itt is női kápókra, vagyis Nénikre bízzák rá a szolgálólányok átnevelését, akik szó szerint élvezik, hogy kínozhatják a lányokat, és a lehető legbrutálisabb büntetéseket találják ki az engedetleneknek. Velük kapcsolatban számomra a legdurvább jelenet az, amikor egy csoportos nemi erőszak áldozatát beültetik a kör közepére, és arra kényszerítik a körben ülő szolgálólányokat, hogy azt mantrázzák a szerencsétlen lánynak, hogy az ő hibája volt, ami történt. Ez azért szörnyen ijesztő, mert a mi világunkban is sokszor az áldozatot hibáztatják, és nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy az erőszak áldozata sosem hibás. Totál mindegy, mit viselt, mit mondott, hogyan viselkedett. Mindig csak és kizárólag az erőszaktevő a hibás. Ennek az ellenkezőjét pedig olyan módon az áldozat szemére vetni, ahogyan a Nénik teszik (a szolgálólányokat rákényszerítve), egyszerűen sokkoló.

A Parancsnokok, ha jól vettem ki, az új rendszerben különböző területeken töltenek be vezető szerepet. Hogy a könyvbeli Parancsnok pontosan mivel foglalkozik, sosem tudjuk meg. Annyi biztos, hogy nem igaz hívő, és bár vezető szerepben van, nem boldog. Próbálja meggyőzni magát arról, hogy mindennek ellenére az új rendszer, amit teremtettek, jobb, mint a régi, de az alapján, ahogy viselkedik, kétlem, hogy valóban így is gondolja. Bevallom őszintén, a történet elején azt gondoltam, hogy valami szörnyeteg lesz a Parancsnok, aztán sajnálni kezdtem őt, mert úgy hittem, hiába ő a ház ura, ugyanúgy a rendszer áldozata, mint a nők, csak más szempontból, végül a hoteles jelenethez érve rájöttem, hogy egyáltalán nem áldozat, hanem egy báránybőrbe bújt szörnyeteg, és nem sajnálni való, hanem egyszerűen csak szánalmas.

A Parancsnokfeleséggel kapcsolatban kettős érzéseim voltak. Ő valóban a rendszer áldozata, nincs választása, és egyáltalán nem csoda, hogy ellenérzésekkel viseltetik a főszereplőnő felé. Ki kedvelné a férje szeretőjét, még akkor is, ha kényszerből a szeretője? De a gyűlöletét nem értem meg. Én a helyében a férfiakra, a férjemre lennék baromira dühös, a szolgálólányokkal pedig, ha nem is tudom kedvelni őket a fájdalmam miatt, biztosan együtt éreznék.

A legnagyobb fegyver

Oszd meg és uralkodj! Azt hiszem, ez a legtökéletesebb tanács, ha valaki diktatúrát akar kiépíteni. Az emberek hülyeségek miatt is képesek a másik torkának ugrani, és egymást ölni ahelyett, hogy közösen összefogva inkább a valódi ellenség ellen lépnének fel. Szóval nincsen túl nehéz dolga annak, aki ezt a taktikát akarja alkalmazni. Ha pedig még a félelem és bizalmatlanság kártyát is beveti, nyert ügye van. Ha bárki elárulhat, ha nem tudod, kiben bízhatsz, egy idő után már mindenkivel bizalmatlan leszel. Márpedig az elszigetelt emberek, ha bátorságuk és igényük lenne is rá, egyedül nem elég erősek megdönteni egy rendszert.

A könyvben lévő világ is erre az elvre épül, a diktatúra vezetői csak azt felejtik el, hogy vannak olyan igazán bátor emberek is, akik az életüket áldoznák a jó ügyért, és ha nem is tudják először, kiben bízhatnak, mernek kockáztatni. Így épül ki az a titkos hálózat, amely igyekszik megmenteni az ártatlanokat, és próbálja megdönteni a diktatúrát.

A szerző előszava és a jövőbeli történelmi kongresszus

Nagyon ritkán olvasom végig az ilyen szerzői előszavakat, de örülök, hogy most megtettem. Rengeteg plusz információt tudtam meg belőle a főszereplőnő eredeti nevével, a szolgálólányok kapott nevével, a regény címével kapcsolatban. Arról, hogy mit gondol a szerző arról, hogy a nők nőtársaik ellen fordulnak bizonyos esetekben, a regénye feminista és vallásellenes-e, és vajon egyfajta jóslat-e számunkra a jövőt illetően.

A könyv végén található képzelt kongresszus anyagából pedig, amely 2195-re datálnak, megtudhatunk néhány dolgot arról, ki lehetett a Parancsnok, mi történhetett a főszereplőnővel, és mi lett abból a borzalmas, diktatórikus világból, amely tönkretette annyi ember, nők és férfiak életét is.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik nem félnek látni, és tudni akarják, hogyan működik a világ, és hogyan működhet, ha túl sokan gyávák idejében kinyitni a szemüket. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne közelebbről is megismerkedni a politikával, nőjogokkal, azzal, hogyan épül ki és próbálja fenntartani magát egy diktatúra.

Kedvenc karakterek: a főszereplőnő (nem, nem vagyok hajlandó a diktatúra által adott nevet használni rá), a főszereplőnő sétálópartnere (szintén nem vagyok hajlandó a diktatúra által adott nevet használni rá), Moira.

Kedvenc jelenet: amikor elmesélik a főszereplőnőnek, hogy Moira megszökött.

Kedvenc idézetek:

„- Nem a férjektől kell óvakodnotok – figyelmeztet minket Lydia néni -, hanem a Feleségektől. Mindig próbáljátok meg elképzelni, mit érezhetnek. Persze, hogy neheztelnek rátok. Ez természetes. Igyekezzetek együtt érezni velük. – Lydia néni roppant könyörületesnek hitte magát. – Igyekezetek részvéttel lenni irántuk. Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek (…)”

„Szokás szerint nem vettünk tudomást arról, ami körülöttünk zajlott. Nem tudomást venni nem egyenlő a tudatlansággal: meg kell dolgozni érte.
A változások nem egy pillanat alatt következnek be: ha fokozatosan melegítik a vizet a kádban, akár halálra is főhet az ember anélkül, hogy észrevenné.”

„Aztán a műsorvezető tűnik fel. A modora nyájas, atyáskodó; úgy néz ránk a képernyőről, mint mindenki ősz hajú, becsületes tekintetű és bölcsen hunyorgó eszményi nagypapája. Sima mosolyával azt magyarázza nekünk, hogy az egész a mi érdekünkben történik. Hogy hamarosan minden rendbe jön. Ígérem. Béke lesz. Bíznotok kell. Csak menjetek nyugodtan aludni, mint a jó gyerekek.
Azt mondja, amit mindannyian hallani akarunk. Roppant meggyőző.
Küzdök ellene. Kiérdemesült filmsztár, nem egyéb, mondogatom magamnak, csak villogtatja a műfogsorát, és ripacskodik. Ennek ellenére hatással van rám, valósággal hipnotizál. Bárcsak igazat beszélne! Bárcsak hinni tudnék neki!”

„A nevem nem Fredé, másképpen hívnak, de azon a néven már senki sem szólít, mert tilos. Nem számít, győzködöm magam, név vagy telefonszám, nem mindegy? Csak másoknak fontos. De tévedek, igenis számít. Az igazi nevemet mélyen magamba rejtem, mint valami elásott kincset, s tudom, egyszer majd visszajövök érte.”

„- Átmeneti nemzedék vagytok – szónokolta Lydia néni. – Nektek a legnehezebb. Tudjuk, mennyi áldozatot kell hoznotok. A férfiak gyalázkodását nehéz elviselni. Ám az utánatok jövőknek már könnyebb lesz. Készséggel fogják vállalni a szolgálatot.”

„- Különben is kinek mórikáljam magam? Nekem nem kell, hogy egy férfi sertepertéljen körülöttem. Mi hasznukat vesszük azt a tíz másodpercet kivéve, amíg a két fél gyereket összetesszük? A férfi nem egyéb, mint a női stratégia része újabb nők létrehozása érdekében. Nem mintha az apád ne lett volna remek pasas, de az apaság nem volt neki való. Nem is vártam el tőle. Csak tedd a dolgod, aztán leléphetsz, mondtam neki, van nekem rendes fizetésem, telik óvodára. El is húzott a partvidékre, csak karácsonykor küldött képeslapot. Pedig gyönyörű kék szeme volt. De valami hiányzik belőlük, még a jó pasikből is. Mintha állandóan szórakozottak lennének, és elfelejtenék, kicsodák valójában. Mindig az ég felé kacsintgatnak, és elveszítik a kapcsolatot a földdel. A nők nyomása se érnek. Jobban értenek az autók bütyköléséhez meg a focihoz – melyekre az emberiség haladása érdekében feltétlenül szükségünk van, nem igaz?”

„- Ti, fiatalok, nem tudtok helyesen ítélni – mondogatta. – Fogalmatok sincs, miken mentünk keresztül, hogy eljussunk idáig. Nézd meg Luke-ot, ahogy répát pucol. Nem tudod, hány nő életén, hány nő testén gázoltak át tankok azért, hogy ezt elérjük?
- A főzés a hobbim – felelte Luke. – Szórakoztat.
- Hobbi, jó duma. Nekem nem kell magyarázkodnod. A régi világban nem hagyták volna, hogy ilyen hobbit válassz, buzinak csúfoltak volna.”

„Moira tehát odakint volt valahol. Szabadon vagy holtan. Vajon mihez kezd? A találgatások egyre elszaporodtak, betöltötték a termet. Bármelyik pillanatban robbanás rázhatja meg az épületet, ripityára törve roskadnak be az ablakok, kicsapódnak az ajtók… Moirának immár hatalmában áll ilyesmit tenni, hisz kiszabadult, kiszabadította magát. Szabad nő lett belőle.”

„Kijelentettem, hogy nem csak egyféleképpen dughatja az ember a homokba a fejét, és ha Moira azt képzeli, hogy bezárkózik egy kizárólag női enklávéba, akkor hatalmasat téved. A férfiak nem lesznek hajlandók távozni a színről. És nem lehet semmibe venni őket.
- Ez úgy hangzik, mint valami felszólítás: menjetek, kapjatok csak szifiliszt, pusztán azért, mert létezik! – felelte Moira.”

„- Befagyasztották – közölte Moira. – Az enyémet is. A szövetségét is. Minden számlát, amelyen a „Neme” rubrikába az N betű van írva F helyett. Mindössze annyit kellett tenniük, hogy megnyomtak néhány gombot. Lenulláztak minket.
- De hát több mint kétezer dollárom van a bankban – jegyeztem meg, mintha egyedül az én számlám lett volna fontos.
- A nőknek többé nem lehet tulajdonuk – felelte Moira. – Egy új törvény szerint. Bekapcsoltad ma tévét?”

„Luke letérdelt mellém, és átkarolt. – Hallottam – mondta – a rádióban hazafelé jövet. Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti.
- Mondták, hogy miért? – kérdeztem.
Erre nem felelt. – Túljutunk rajta – ígérte, és magához szorított.
- Nem tudhatod, milyen érzés. Mintha levágták volna a lábamat. – Nem sírtam. De képtelen voltam megölelni.
- Csak egy munkahely.
- Úgy sejtem, minden pénzem a tiéd. Pedig még el sem patkoltam. – Viccnek szántam, de hátborzongatóra sikeredett.
- Ugyan, hallgass! – Luke még mindig a padlón térdelt. – Tudod, hogy mindig gondoskodni fogok rólad.
Arra gondoltam: máris atyáskodik fölöttem. Aztán arra: máris gyanakszom.”

„Olyan érzésem lett, mintha összezsugorodtam volna, s amikor Luke átkarolt és magához ölelt, a szerelem nélkülem, pöttöm rongybaba nélkül haladt tovább a maga útján.
Neki nem is számít, bánkódtam. Egyáltalán nem törődik vele. Talán még tetszik is neki. Többé nem egymáséig vagyunk. Mostantól én az övé vagyok.”

„- Ha omlettet akarsz, előbb fel kell törnöd a tojásokat – jelenti ki végül. – Azt hittük, jobb világot teremthetünk.
- Jobbat? – bukik ki belőlem alig hallgatóan. Hogy hiheti, hogy ez jobb?
- A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat. Mindig akadnak, akiknek rosszabb lesz – feleli.”

„(…) Így most a nők védve vannak, nyugodtan betölthetik biológiai szerepüket. Teljes támogatás és bátorítás mellett. Most pedig halljam! Maga értelmes ember, szeretném, ha elmondaná a véleményét. Mit felejtettünk ki?
- Az érzelmeket.
- Az érzelmeket? Miféle érzelmeket?
- A szerelmet – feleltem.”
 

Értékelés: IMÁDOM.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése