Ina May Gaskin: Minden szülés számít – Egy bába hitvallása

Miért választottam ezt a könyvet?

Hiszek abban, hogy nemcsak azok iránt az emberi jogok iránt kell érdeklődnünk és azokért tennünk, amik minket is érintenek, hanem minden alapvető emberi jog fontos. Ezért bár én valószínűleg sosem fogok már szülni, fontosak számomra a nők és gyerekek jogai, és fontos számomra, hogy azon nőtársaim, akik gyermeket vállalnak, a lehető legjobb ellátást, legtöbb segítséget és olyan bánásmódot kapjanak (mind a terhesség alatt, mind a szülés közben, mind a szülés után), ami megjár nekik és a babájuknak is. Ezért bár én nem vagyok érintett, érdekelt, hogy egy amerikai bába mit tud nekem mondani a témáról.

Véleményem a könyvről

Mielőtt elkezdtem volna olvasni a könyvet, beszélgettem egy bloggertársammal róla, aki azért tartózkodott az elolvasásától, mert úgy gondolta, a könyv leszólja azokat, akik császárral szültek, és nem a természetes szülést választották. Bennem is voltak olvasás előtt félelmek, főképp azzal kapcsolatban, hogy majd azzal fog nyomasztani a könyv, hogy szüljek, szüljek, szüljek mindenképpen, mert csak akkor vagyok igazi nő.

Szerencsére a félelmeim nem szoktak visszatartani semmitől, szóval belekezdtem a könyvbe, és hála az égnek, sem az én, sem a bloggertársam előfeltételezései nem igazolódtak be.

Ina May Gaskin, bár a természetes szülés híve, nem ítéli el azokat, akik mégsem így szülnek. Egyszerűen csak azt mondja, hogy a nőknek nagyon sokszor nem adnak választási lehetőséget. Nem azért császározzák őket, mert az egészségügyileg szükséges, vagy mert a részletes és pontos tájékoztatás után az anya úgy döntött, hogy ezt akarja, hanem azért, mert az orvosoknak ez könnyebb, egyszerűbb, időben jobban bekorlátozhatóbb, több pénzt hoz és a biztosítók által jobban támogatott.

Vagyis sokszor kiteszik az anyát egy fájdalmas, veszélyes műtétnek, korábban megindítják a szülést, olyan szereket adnak neki, amiktől még nagyobb fájdalmai lehetnek, olyan fekvő pozícióba kényszerítik, ami szintén fájdalmasabb lehet neki, megalázó és önállóságától megfosztott helyzetbe hozva siettetik, csak azért, hogy az adott orvos még munkaidőn belül letudhassa a szülést, vagy véletlenül se legyen gondja a biztosítóval.

Szeretném, ha azok a nők, akiknek már volt császármetszésük, tudnák, hogy nem ítélem el őket, amiért műtéti úton szültek. Megértem és tudom, hogy a császármetszésnek sokféle bonyolult oka lehet, és igyekszem tartózkodni attól, hogy ítélkezzek mások döntései felett. Ugyanakkor a császármetszésről a köztudatban élő sok tévhit és hiányos információ ahhoz vezethet, hogy a nők a tények ismerete nélkül döntenek.

Pedig ha nincsenek egészségügyi problémái sem a kismamának, sem a babának, akkor Gaskin szerint sokkal kellemesebb élmény is lehetne a szülés a fájdalmak ellenére is. Gaskin azt mondja, ott él bennünk a "majom", és hagyni kéne, hogy a szülő nők erre hallgassanak. A bennünk élő majom az az ősi ösztön, aminek köszönhetően a szülő nő pontosan érzi, hogy milyen testhelyzetben kényelmes neki, ha nem szólnak rá az orvosok, hogy fojtsa vissza, tudja, hogy milyen hangokat kell kiadnia ahhoz, hogy azok segítenek neki a stressz- és fájdalomcsökkentésben, tudja, hogy mikor kell sétálnia, medencébe ülnie, szülőszéket használnia, megfognia a párja kezét, vagy épp teljesen egyedül maradnia.

Bábák alatt egyébként nem tudatlan sarlatánokat kell elképzelnünk, hanem nagyon is tanult, művelt, hozzáértő nőket. Ezeknek a nőknek nemcsak pontos anatómiai, orvosi ismereteik vannak, de egyfajta pszichológusok is egyben, valamint olyan ősi trükköket is ismernek, amiket a régi korok bábái és asszonyai. Vagyis legalább annyira tudják, miként működik a női test szülés közben, mint egy orvos, ha nem jobban. Az orvosoknak ugyanis a modern technika megjelenésével (ami nem mindig megbízható, hasznos és elérhető) már nem tanítanak olyan vizsgálati és egyéb módszereket, amiket a bábák ismernek. Például azt, miként kell kívülről, a hasat nyomkodva, kézzel megfordítani a magzatot, ha farfekvéses lenne.

Gaskin egy csomó, a nőket megalázó, traumatizáló és a legtöbbször egyáltalán nem hasznos, hanem inkább ártó módszert leír a baba fogóval való kihúzásától kezdve a szülést idejekorán megindító gyógyszerek beadásán át a fekvő helyzetbe kényszerítésig, ami nem a nő és a baba érdekeit szolgálja, hanem csak az orvosokét, kórházakét. Megcáfolja a hamis adatokon nyugvó orvosi statisztikákat az általa valósnak mondottakkal (sajnos nem értek a témához, de el tudom képzelni, hogy valóban neki van igaza).

A könyvben olyan szülések történeteit olvashatjuk el, amelyeket a Farmon vezettek le. A Farmot Gaskin alapította, itt képzett bábák segítenek a nőknek abban, hogy természetes módon hozhassák világra a gyermekeiket. Ezeket a szüléstörténeteket az anyák írták (egy, a szülésnél jelen lévő apa által írt is található a könyvben), hogy elmeséljék, miként élték meg a természetes szülést. Először kicsit tartottam attól, hogy majd túl lesznek idealizálva és jócskán szépítve ezek a szüléstörténetek, de elég valóságosak voltak. Bennük volt a fájdalom, az undi dolgok leírása is, de emellett az is, hogy az adott nők sokkal felszabadultabban élték meg a szülést. Már csak azért is, mert nem voltak fekvő helyzetbe kényszerítve, leszíjazva szülés közben, hanem úgy mozoghattak, ahogyan jólesett nekik. A nyugodt, biztonságos körülményeknek, támogató jelenlévőknek köszönhetően pedig sokkal könnyebben, gyorsabban tágultak, sőt, volt olyan köztük, aki szülés közben orgazmust élt át. Amiről azt sem tudtam korábban, hogy lehetséges, hiszen nekünk csak azt mondják el, mennyire fájdalmas, kínnal teli és veszélyes a szülés, hogy mindenképpen orvost és kórházat akarjunk, na meg persze epidurálist és császármetszést.

Azt azért nem mondom, hogy megjött a kedvem a szüléshez (gyereket mindig akartam, az állapotosságot mindig csodás érzésnek képzeltem, de maga a szülés elég riasztó, fájdalmas és undorító élménynek tűnt, amire sosem vágytam), de ha egyszer mégis szülnék, orvos jelenlétével, de farmbeli körülmények között és csak rám és a babámra figyelő, hozzáértő bábák jelenlétében szeretnék.

A könyv lényegében az USA-beli állapotokat mutatja be, az ottani egészségügyi rendszert, orvosi hozzáállást és a bábák nehezített, mégis csodás szakmáját, de ismerve a magyarországi kórházakat, nőgyógyászokat, orvosokat, és hallva sok nőtársam sokszor nemi erőszakkal felérő, traumatikus szülésélményét, úgy gondolom, itt sem túl jó a helyzet. Olyan orvosokra lenne szükség, akik nem alázzák meg a terhes, szülő nőket, nem tekintik őket "gyereknek", hanem a megfelelő információkat elmondva nekik hagyják őket felnőttként dönteni, ha épp nincs vészhelyzet (és még vészhelyzetben is, ha lehet, tájékoztatják őket arról, mi fog történni velük).

Nekem csak sima nőgyógyászati tapasztalataim vannak, négy férfi nőgyógyásznál is megfordultam eddigi életem során a PCOS-em miatt, de mindegyik úgy kezelt, mint egy buta kislányt, nem pedig mint egy felnőtt, értelmes nőt. Lényegében úgy éreztem magam náluk, mint egy bukott diáklány, akinek a mindentudó okos férfi majd megmondja a tutit a női testről és azon belül a saját testéről is. Mindegyiküktől a lekezelő stílus miatt jöttem el végül, mígnem szerencsémre találtam egy idősebb női nőgyógyászt, aki normálisabban bánik az emberrel. Remélem, hogy még sokáig nem megy el nyugdíjba, mert akkor kezdhetem elölről a keresgélést.

Szóval ahhoz, hogy a nők és a gyerekek megkaphassák egészségügyileg, lelkileg és minden egyéb szempontból a lehető legjobb ellátást, mind az orvosok hozzáállásán változtatni kéne (mert hiába hiszi azt némelyikük, nem istenek, a nők pedig nem butuska kislányok), mind az egészségügy jelenlegi állapotán és nézőpontján változtatni kéne (modernebb képzés, a bábák és orvosok szoros együttműködése, lehetőség az alternatív szülésre akár kórházi körülmények között is, de otthon is, a nők tényleges tájékoztatása a lehetőségeikről stb.). Jelenleg nem nagyon látok rá lehetőséget, hogy pozitív irányban változzon a helyzet sajnos, mert úgy tűnik, sem az USA-ban, sem nálunk nem foglalkoznak igazán, érdemben a nőkkel és a gyerekekkel (már persze a látszatintézkedéseken kívül).

Hogy tetszett a könyv?

Olvasás előtt kicsit féltem tőle, milyen nézőpontot képvisel Gaskin, de én nyitottnak, elfogadónak, a másképp döntők felett cseppet sem ítélkezőnek láttam azok alapján, amiket írt. Nem ítéli el sem a császárral szült nőket, sem azokat, akik egyáltalán nem akarnak gyereket. Egyszerűen csak a lehető legjobb körülményeket akarja azoknak, akik viszont szülnének. És én is ezt szeretném az így döntő nőtársaimnak és a gyermekeiknek. Sajnos Gaskin statisztikáit és az általa elmondott tudományos dolgokat nem tudom megítélni, lévén, soha nem szültem és soha nem tanultam arról, miként működik a szülés, vagyis fogalmam sincs róla, miben van igaza, miben nem, de az tuti, hogy a nők egészségügyi, ezen belül nőgyógyászati ellátása sok helyen borzalmas.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik szeretnék új nézőpontból szemlélni a szülést, az egészségügyi rendszer hozzáállását a szüléshez, a szülő nőkhöz és a megszületendő babákhoz, valamint szeretnék megismerni a bábák hitvallását.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Marc Brackett: Érezni szabad! – Az érzelmi intelligencia mint a jóllét és a siker kulcsa

Miért választottam ezt a könyvet?

Mindig is érdekelt a pszichológia, az emberi érzések, kapcsolatok működésének mikéntje. Íróként ez hasznos számomra, de főképp azért foglalkoztat, mert nagyon rossz vagyok mind az érzelmeim megértésében, feldolgozásában és kimutatásában, mind abban, hogy szoros érzelmi kapcsolatokat építsek ki bárkivel is. Nagyjából tudom, hogy miért van ez így, és próbálok változtatni rajta, többek között azzal, hogy sokat olvasok a témában, és az olvasottakat, tanultakat próbálom beépíteni a saját életembe, viselkedésembe. Szóval ezt a könyvet a témája miatt választottam, hátha lelkileg tovább épülhetek általa.

Véleményem a könyvről

A könyv írója 25 évet töltött az érzelmek kutatásával, és létrehozott egy RULER elnevezésű programot a nagybátyja segítségével és közreműködésével, ami azt célozta meg, hogy az iskolákban, munkahelyeken megtanítsák a felnőtteknek és fiataloknak, hogy miképpen tudják megérteni, megélni, kimutatni és feldolgozni az érzéseiket, fejleszteni az érzelmi intelligenciájukat, eredményesen kezelni a stresszt, a kiégést, hogyan javíthatnak az iskolai, munkahelyi légkörön úgy, hogy az növelje a teljesítményt és az emberek is jobban érezzék magukat tőle a bőrükben. A RULER program alapjait, stratégiáit, lényegét mutatja be nekünk ez a könyv, hátha mi is tanulunk belőle, és képesek leszünk beépíteni az életünkbe.

Marc Brackett gyerekkora nem volt túl kellemes. Nem elég, hogy molesztálták, még súlyos iskolai bántalmazás áldozata is volt hosszú időn keresztül, és a szülei sem voltak a helyzet magaslatán. Ha nincsen a bácsikája, aki szerencsére tanárként tudta, miként kell az érzelmeket kezelni, kimutatni, feldolgozni, talán elkallódik, depressziósan, függőként vagy egyéb szörnyű módon végzi. Ehelyett Marvin bácsival karöltve elkezdte az érzelmeket kutatni, ketten kidolgozták a RULER programot, és azon voltak, hogy rávegyék az iskolákat vezető, konok felnőtteket, hogy hagyják nekik bevinni az intézmények falai közé a gyerekek és felnőttek érdekében is.

Nagyon tetszett, hogy a könyvben többször előkerült a "Hogy érzed magad?" kérdés, de mindig más formában, kicsit mást, többet adva az olvasónak. Ez elsőre egy nagyon elcsépelt kérdés, állandóan megkérdezzük egymástól, de valójában mintha sosem lennénk igazán kíváncsiak és sosem akarnánk igazán elmondani a másiknak. Talán azért, mert mi magunk sem tudjuk a választ pontosan.

A könyvbeli RULER program neve a Recognizing (érzelmek felismerése), Understanding (érzelmek megértése), Labeling (érzelmek megnevezése), Expressing (érzelmek kifejezése) és Regulating (érzelmek szabályozása) szavak első betűjéből áll össze. Amikor belekezdtem a könyvbe, azt gondoltam, hogy: "Most komolyan? Hát ki ne tudná, hogy mit érez éppen?". Aztán amikor belemerültem az olvasásba, és jöttek a kérdések, amikre megpróbáltam válaszolni, rájöttem, hogy: "Hú, bakker, fogalmam sincs, mit érzek pontosan!".

Szóval a könyv első rádöbbenése az volt számomra, hogy mi, hétköznapi átlagemberek valóban nem tudjuk, mit érzünk. Amikor épp felhördülünk valamin, és azt hisszük, dühösek vagyunk, valójában szó sincs erről. A dühös reakciót a félelem, az elkeseredettség, a tehetetlenség és más egyéb érzések váltják ki. Vagyis valójában nem dühöt érzünk, csak azt hisszük, és mivel félreértjük magunkat, kezelni sem tudjuk a helyzetet. Ugyanígy kívülről is dühösnek látszunk, és a másik ember a dühünkre reagál ahelyett, hogy a valódi (félelem, elkeseredettség, tehetetlenség stb.) érzéseinkre tenné. Így beszélünk és érzünk el egymás mellett, és ahelyett, hogy a problémák megoldódnának, csak még rosszabb lesz.

A könyv segít abban, hogy felismerjük, az adott pillanatban mit is érzünk valójában. De ez csak az első lépés. Meg kell értenünk, hogy miért érezzük azt, amit, és képesnek kell lennünk szavakba önteni. Ez a második legnehezebb dolog szerintem. Ismerjük az alapérzéseket (düh, öröm, szomorú, fáradt stb.), de ezek mellett ezer érzelem és ezer érzelmi árnyalat létezik még, és ahhoz, hogy értsük magunkat és megértessük magunkat mással, meg kell tudnunk pontosan fogalmazni, mi is van bennünk.

Lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy egyszerűen nem rendelkezünk az emócióink árnyalt kifejezéséhez szükséges szókészlettel. Az emberek háromnegyedének komoly fejtörést okoz, hogy megfelelő szavakat találjon érzései leírására. És amikor végre kiböknek valamit, általában akkor sem árulnak el sokat. A legtöbben csak hebegnek-habognak, keresik a szavakat, majd végül előrukkolnak a legáltalánosabb, leggyakoribb formulákkal: Jól vagyok; Köszi, jól; Minden oké... 

Az ember ilyenkor elgondolkozik: tudom egyáltalán, mit érzek? Megadtam magamnak a szabadságot, hogy megkérdezzem? Megkérdeztem valaha is a partneremet, a gyerekemet, a kollégámat? Manapság, amikor szinte minden kérdésünkre azonnal választ ad a Siri, a Google vagy az Alexa, megfeledkezünk arról a szokásunkról, hogy egy pillanatra megálljunk, és befelé vagy egymás felé forduljunk a válaszokért.

Aztán persze azt is tudnunk kell, hogy mikor milyen formában mutassuk ki az érzéseinket otthon, az iskolában, a munkahelyen, mert minden helyzetben másképp tudjuk ezt megtenni, lévén társadalomban élünk, és pl. nem ordíthatunk a főnökünk képébe, ha éppen dühösek vagyunk rá (vagyis megtehetjük, csak akkor másnap már nem lesz munkánk). Viszont ilyen helyzetekben sem kell elfojtani az érzéseinket, csak tudnunk kell jól kimutatni azokat. Vagyis képesnek kell lennünk szabályozni is az érzéseinket, és tisztában kell lennünk azzal, hogy mikor, milyen formában és kinek mutatjuk meg őket.

Ez így elsőre egyszerűnek tűnhet, de a könyvet olvasva rájön az ember, hogy egyáltalán nem az. Nagyon nem. Komoly munka megismerni az érzéseinket, rájönni, hogyan működünk, miként fejezhetjük ki mindezt másoknak, és hogyan szabályozhatjuk az egész érzelmi folyamatot. De a könyv segít abban, hogy úgy érezzük, érdemes belevágni a dologba, mert hasznos lesz számunkra.

A kötetben nemcsak elmélet van, gyakorlati példákat is kapunk, valamint Brackett különböző eseteket, helyzeteket hoz fel a saját életéből, munkásságából, amik által megérthetjük, hogy miért is fontos a RULER program, és miért is fontos, hogy a születésünktől kezdve foglalkozzunk az érzelmeinkkel.

Hosszú időn át azt tanították nekünk, hogy fojtsuk el az érzéseinket. A férfiak nem mutathatták ki a gyengeségeiket, félelmeiket ("Egy férfi sosem sír!"), a nők a dühüket, negatív érzéseiket (Egy nő legyen kedves, megértő, és mindig mosolyogjon!"). És mi lett a végeredménye ennek? Egy csomó frusztrált, depressziós, agresszív ember. Szerintem nem kérdés, hogy mekkora kárt okoztunk magunknak az érzéseink elfojtásával és azzal, hogy társadalmilag ezt várják el tőlünk a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, mindenhol.

Nem mellesleg nemcsak magunknak okoztunk károkat. Egy érzelmileg kiegyensúlyozott gyerek jobb eredményekre képes az iskolában, egy érzelmileg kiegyensúlyozott felnőtt pedig jobban teljesít a munkahelyén és boldogabb családi életet él.

A könyv olvasása után egyszerűen nem értem, miért nem látják ezt át azok, akiknek hatalom van a kezükben. Legyen szó iskolavezetőkről, főnökökről, politikusokról stb. Ahogy Brackett is írja, először őket kell meggyőzni, mert fentről lehet lefelé haladni a programmal. Ha egy szervezet struktúrájában fent nem támogatják az egészet, akkor lent sem fog működni. Pedig a fent ülőknek is hasznára válna az egész, mert a boldogabb diák és dolgozó jobb teljesítményt nyújt, vagyis nagyobb sikert, pénzt, hasznot hoz.

A másik érdekes gondolat, amire a könyv rávilágított, hogy a fizikai betegségek esetében nagy hangsúly fektetnek a megelőzésre. Vannak szűrőprogramok, ingyenesek is, évenkénti ellenőrzések, hogy minden rendben van-e velünk. Persze ez sem tökéletes még, mert sokan nem élnek a lehetőséggel, és csak akkor mennek el orvoshoz, ha már valami nagy baj van, de a vezetőink, orvosaink és egyéb szakemberek legalább igyekeznek azt propagálni, hogy fontos a megelőzés.

A lelki gondok, betegségek esetén viszont már csak akkor foglalkoznak az emberrel, ha nagy baj van. Ha már depressziós, ha már függő, ha már megpróbálkozott az öngyilkossággal stb. Pedig ebben az esetben is, ha gondot fordítanánk a lelki nevelésre, az érzelmi intelligencia fejlesztésére, akkor sokkal kevesebb dolga lenne a most egyébként leterhelt pszichológusoknak, pszichiátereknek és pszichiátriai intézményeknek. Valamint sokkal több hasznot hozó tagja lenne a társadalomnak. Ugyanis egy függő, depressziós, lelkileg teljesen összetört ember nem tud családot alapítani, nem tud tanulni, nem tud dolgozni, ezzel szemben pénzt költenek rá az egészségügyben, a munkanélküli segéllyel és egyéb segélyekkel. Arról nem beszélve, hogy a körülötte élők is tönkremennek az ő gondjaitól, mert kihat a családtagokra és más emberekre is egy pszichikailag, lelkileg nem megfelelően működő ember viselkedése, tettei. Vagyis a megelőzés sokkal kevesebb pénzbe kerülne, mint az utólagos tűzoltás, sőt, ha megfelelő megelőzés lenne, sokkal több pénzt is termelnének az emberek. Ez gonoszul hangzik, de egy kapitalista világban csak ezzel lehet meggyőzni azokat, akik döntéshelyzetben vannak, hogy támogassák az emberek lelki fejlődését már a születésüktől fogva.

Én igyekszem tovább fejleszteni magam érzelmileg, még ha nem is könnyű, és remélem, hogy szép lassan a világ is megváltozik majd ebből a szempontból. Mert akkor több boldog és elégedett ember élne a világon, és kevesebb lenne a gonoszság, erőszak.

Hogy tetszett a könyv?

Egyfelől nagyon sok érdekes gondolat volt benne, amit fel tudok használni a saját lelki fejlődésemhez. Másfelől rengeteg olyan témát is felhozott, ami társadalmi szinten gondolkoztatott el arról, mennyire fontos lenne már a születésünktől kezdve fejleszteni az érzelmi intelligenciánkat.

Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki úgy érzi, valami nem oké az érzéseivel, valamint azt látja, hogy a világ sem jól áll ehhez a témához, és szeretne némi eszközt kapni a kezébe ahhoz, hogy ezen, ha kicsiben, a saját életén belül is, de változtasson.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Kehida! – Az angyalrablás hadművelet

Miért választottam ezt a könyvet?

Imádom ezt a sorozatot, mindig nagyon jól szórakozom olvasás közben, ezért kérdés sem volt, hogy kíváncsi vagyok rá, miként kerül a Lúzer Rádió Budapestről Kehidára.

Véleményem a könyvről

Mark, a Lúzer Rádió sztárriportere ezúttal nagy bajba keveredik a testvéreivel együtt. Átverik a szüleiket, és elszöknek este egy koncertre, ezért a rögtön ítélő házi bíróság száműzi őket a nyári szünetben Kehidára, Olgi néni egyik ismerőséhez, Gertához. A nő elsőre egy átnevelőtábor szigorú kápójának tűnik, vagyis Mark, Monyó és Pet nem számít túl sok jóra a nyarat illetően. Ám a kalandok Kehidán sem kerülik el a fiatalokat. Sírrablók garázdálkodnak a környéken, valamint egy külföldi pasas váltig állítja Marknak, hogy ő Deák Ferenc leszármazottja.

Az összes Lúzer Rádió-részt szerettem, de eddig számomra ez volt a legviccesebb, legizgalmasabb. És a legnosztalgikusabb is. Kehida ugyanis nagyon sokban hasonlított a helyhez, ahol az apai nagyszüleim éltek, és ahol időnként a nyár néhány hetét töltöttem, és Gerta is sokban hasonlít a nagymamámhoz. Ő is kemény asszony volt, elsőre szigorú és morcos, de azért sok klassz emlékem van róla. Szóval miközben a könyvet olvastam, a gyerekkori emlékeim elevenedtek meg és a nagymamám jutott eszembe.

Tetszett, hogy a budapesti társadalmi körkép után bepillantást nyerhettünk egy kis falu működésébe is. Böszörményi nagyon viccesen és kifigurázva, mégis totál jól hozza a falvakban tényleg megtalálható embertípusokat. A vérfrissítés is jól jött, a megszokott karakterek mellett újabbak léptek színre, ami egy kis újdonságot hozott a történetbe.

Az is nagyon tetszett, hogy Mark mellett most végig ott volt a két testvére, így ők is sokkal nagyobb részt kaptak a történetből. Ez Pet esetében volt számomra igazán örvendetes, mert vagány, imádni való kis pöttöm, akinek a beszólásaitól és tetteitől mindig nevetnem kell. A történet végén először aggódtam érte, aztán jót nevettem, mert rájöttem, hogy inkább annak kell aggódnia, aki ártani akar neki. Imádtam, ahogy mindenki összefogott, hogy megmentsék Petet, igazi jó kis csapattá kovácsolódtak a pozitív karakterek, és valódi barátokká váltak.

– Eresszél ki, vagy megrúglak! – mondta, mikor felismert.

– Sajnálom, de nem – mondtam. – Amire készülsz, az legalább akkora hülyeség, mint amit mi hárman együtt csináltunk.

– Aztat se nem tudod, mit akarok – vágott vissza makacsul toppantva.

– A vak is látja, hogy meg akarsz szökni a büntetés elől.

Csipisz húgom – mert persze ő volt az éjszakai kiruccanás főszereplője – dacosan felvetette az állát.

– Nem tudsz te semmit se, Majcsika! – villogtatta rám a szemét. – Én most nem szökök, hanem menekülök!

– És mégis hová, ha szabad érdeklődnöm?

– Hát... – majdnem elárulta, de aztán mégsem. – Az titkos!

– Azért titkos, mert te magad sem tudod – gúnyolódtam, remélve, hogy ez éppúgy felbosszantja, mint máskor. És bejött!

– Ha tudni akarod, hát a Tircsiékhez!

– Tudtommal Tircsivel épp fasírtban vagytok a Bence miatt.

– Az kicsit se nem számít, mer' én most náluk menekülős védelmezést fogok kérni, mint a tévében azok, akiket máshonnan elkergettek!

Gerta története és karakterfejlődése is jól kidolgozott volt. Butaságnak tűnhet most, a 21. században az a dolog, ami miatt Gerta megbántódott, de fiatal lány korában még teljesen más elvárások voltak a lányok felé, másképp ítélték meg, hogy ki erkölcsös és ki nem az. Szóval teljesen érthető volt, hogy szóba sem állt azzal, akiről azt gondolta, lépre csalta, átverte és elárulta őt. És a gyerekkora, fiatalkori csalódása után az is érthető, hogy magába forduló nő lett, nem gonosz, csak épp szigorú. Az végig látszott, hogy a gyerekek érdekeit tartja szem előtt, jót akar nekik.

A főgonoszokról elhittem, hogy ártani tudnának a gyerekeknek, mégis sikerült őket komikusan megformálni, ami egy fiataloknak szóló könyv esetében kifejezetten jót tett a történetnek. Bár a könyv végéből kiderül, hogy őket nem Böszörményi találta ki, hanem egy régi filmből vette át a karaktereket, mégis jól adaptálta át ebbe a modern ifjúsági sztoriba.

Hogy tetszett a könyv?

A sorozat előző részeit is imádtam, de eddig ez a rész volt a kedvencem, mert nosztalgikus érzéseket keltett bennem Kehida és Gerta, és mert több szerepet kapott Pet, aki nagyon-nagyon vicces és vagány kiscsaj.

Szóval összességében IMÁDOM ezt a könyvet.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki jókat szeretne nevetni, jól szeretne szórakozni, és egy humoros, kalandos sztorira vágyik.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... – Blogturné

A 2017-ben „nagy érzelmi erejű regényeiért” Nobel-díjjal kitüntetett japán származású brit író, Kazuo Ishiguro Ne engedj el… című regénye újabb kiadásban jelenik meg a Helikon Kiadó jóvoltából. A regény 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, 2010-ben pedig a filmvásznon is megjelent Kathy, Ruth és Tommy története. Ismerjük meg együtt Hailsham titkait, tartsatok bloggereinkkel, és ha mellétek áll a szerencse, meg is nyerhetitek a könyv egy példányát.

Miért választottam ezt a könyvet?

A fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a történet, és valahogy ismerős is volt, de nem tudtam hová tenni. Az irodalmi Nobel-díj miatt pedig külön is kíváncsi voltam rá.

Véleményem a könyvről

A történet egy amolyan nevelőotthon és iskola keverékében (Hailsham) játszódik, amibe látszólag átlagos gyerekek járnak. Ám ezeket a gyerekeket létrejöttüktől kezdve egyetlen célra nevelik, és pusztán az emberségesség kísérleteként próbálnak viszonylag normális gyerekkort, fiatalkort adni nekik, mielőtt beteljesítik a végzetüket. Kathy H. is egy a gyerekek közül, az ő szemén keresztül követhetjük végig, mi is történt ezekben a nevelőtáborokban, és milyen sors vár felnőve az ottani gyerekekre.

Ahogy fentebb is írtam, a történetet Kathy H. szemszögéből, E/1-ben olvashatjuk el. A felnőtt Kathy meséli el, milyen is volt a Hailsham növendékének lenni, hogyan éltek ott, miken mentek keresztül, mit tudtak a világról és önmagukról, és miképpen nőttek végül fel és jöttek rá, hogy mire lettek teremtve.

Vicces volt, mert ahogy fentebb is írtam, a fülszöveg nagyon ismerősnek tűnt, de egészen addig, míg el nem kezdtem olvasni a könyvet, fogalmam sem volt, miért. Aztán olvasás közben rájöttem, hogy én ezt a történetet ismerem, csak nem könyvként, hanem filmként. Sok-sok évvel ezelőtt láttam a könyvből készült filmfeldolgozást, csak már nem emlékeztem rá. Szerencsére az sem maradt meg, mi volt a film vége, így teljesen tudatlanul olvashattam végig a könyvet.

Ez nem egy tipikus disztópia, mivel Hailshamben jól bánnak az ott élő gyerekekkel. Nem bántják őket, hanem tanítják, fejlesztik, próbálják boldoggá tenni az ott élőket. Lényegében egy szabályokkal teli, de viszonylag kellemes bentlakásos iskolának tűnik az egész, ahol a diákok viszonylag boldogok. Persze nekik is megvannak a maguk gondjai, csúfolódások, hatalmi versengések, szerelmi problémák, de alapvetően Kathy H. nem érzi magát rosszul, ahogyan a társai sem. A háttérben mégis ott van valami rossz érzés, eleinte nem tudni mi az (én a film miatt tudtam), csak sejti az ember, hogy ezek a gyerekek nem átlagosak és valami rosszat akarnak tenni velük. Aztán, amikor kiderül, hogy pontosan miről van szó, azonnal előkerülnek az erkölcsi dilemmák.

Soha nem felejtem el a különös fordulatot, amelyet a következő pillanat hozott. Addig ez az egész ügy a Madame-mal, bár nem éppen tréfa volt, de egyedül a mi dolgunk, amit magunk között kellett tisztázni. Nem sokat töprengtünk, milyen szerepe van benne magának a Madame-nak, vagy bárki másnak. Szóval egészen addig az egész inkább játéknak tűnt, melyhez kellett némi merészség. És még csak nem is arról van szó, hogy a Madame mást tett, mint amire számítottunk: kővé meredve várta, hogy elmenjünk mellette. Nem sikoltott, a lélegzete sem akadt el. De mindannyian annyira lestük a reagálását, hogy talán ezért volt ránk olyan nagy hatással. Amint megtorpant, hirtelen az arcára pillantottam, akárcsak a többiek, ebben biztos vagyok. És még ma is látom, milyen elfojtott iszonyat ült ki rá, milyen rémület, hogy valamelyikünk véletlenül hozzáér. Ahogy továbbmentünk, mindannyian úgy éreztük, mintha a napfényről borzongató árnyékba jutottunk volna. Ruthnak igaza volt: a Madame valóban félt tőlünk. De úgy, ahogy mondjuk a pókoktól fél az ember. Erre nem voltunk felkészülve. Az meg sem fordult a fejünkben, milyen érzés lesz, ha ilyennek látnak bennünket, ha pókok leszünk.

Kit tekinthetünk embernek? Vajon egy nem a megszokott módon született gyerekről állíthatjuk, hogy ő nem igazi gyerek, nem igazi ember? Tekinthetünk rá haszontárgyként? Elvehetjük az életét, hogy mi magunk tovább élhessünk?

Őszintén szólva, én nem igazán értem meg azt a világot, ahol gyerekeket áldoznak fel a túlélésért. Számomra mindegy, hogy az adott gyerek miként jött létre, az a lényeg, hogy értelmes és vannak érzései, vagyis számomra ember. Nem tudnék úgy tovább élni, hogy tudom, emiatt meg kellett halnia egy másik embernek. A jelenlegi szervátültetés más tészta, vagy élő donortól kap az ember önként segítséget, aki kis valószínűséggel hal bele a műtétbe, vagy egy amúgy is elhunyt személytől. De az, hogy valakit csak azért vágjanak fel a saját akarata ellenére, hogy én élhessek... Nem, köszi, de nem.

Számomra egyébként az volt a furcsa és egyben érdekes, ahogyan a gyerekek viselkedtek. Nem tudom, hogy annyira engedelmesnek nevelték-e őket, hogy képtelenek voltak a lázadás gondolatára is, vagy mi lehet az oka, hogy egyikük sem próbált elmenekülni (vagy legalábbis nem említették ezt a könyvben). Az is lehet persze, hogy nem volt hová menekülni valami miatt, csipet tettek beléjük vagy az egész világon rájuk bukkannának úgyis, de erről sem volt szó. Szóval nekem hiányzik a magyarázat arra, hogy miért várták békésen ezek az emberek azt, hogy megöljék őket, miközben nyilvánvalóan nem akartak meghalni és akár el is menekülhettek volna. Én biztos, hogy legalább megpróbáltam volna a szökést.

A karakterek egyébként tipikus fiatalok voltak a szerelmi ügyeikkel, önmaguk keresésével, a kétségeikkel és vágyaikkal, semmiben nem különböztek az anya által szült fiataloktól. A regény nagy részében olyan érzésem volt, mintha egy romantikus ifjúsági történetet olvasnék szépirodalmihoz közelítő stílusban. Sokszor meg is feledkeztem róla, hogy ez egy disztópia, és mi vár a karakterekre. De így is élveztem a történetet, a hibáik ellenére is kedveltem a főbb karaktereket, és érdekes volt végigkövetni, ahogyan felnőnek, szerelmesek lesznek, hibáznak, próbálkoznak, keresik az útjukat.

A történet végére számítottam (bár arra már nem emlékeztem, hogy a filmnek mi volt a vége), de azért reménykedtem, hogy másképp alakulnak a dolgok.

Hogy tetszett a könyv?

Érdekes volt úgy is, hogy évekkel ezelőtt már láttam a könyvből készült filmet, és emlékeztem néhány dologra. Bár disztópia volt, olvasás közben leginkább amolyan szépirodalmi ifjúsági történetként tudtam tekinteni rá, de így is teljesen lekötött. Fontos erkölcsi, filozófiai kérdéseket vetett fel a történet, viszont a karakterek beletörődését, tétlenségét nem igazán tudtam hová tenni, nem adott erre a történet magyarázatot, és ez kicsit hiányzott nekem.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, akit leköt egy ifjúsági történet és egy disztópia keveréke majdhogynem szépirodalmi minőségben.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Ebben a játékban Kazuo Ishiguro műveire koncentrálunk. Minden állomáson találtok egy idézetet, és nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni hogy az író melyik könyvéből származik az adott idézet.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

[…] a Nap mindig utat talál rá, hogy elérjen bennünket, bárhol legyünk is.

Állomáslista:

Blogturné

07. 04. Spirit Bliss Sárga könyves út

07. 06. Csak olvass!

07. 09. Booktastic Boglinc

a Rafflecopter giveaway