Miért választottam ezt a könyvet?
Mindig is érdekelt a pszichológia, az emberi érzések, kapcsolatok működésének mikéntje. Íróként ez hasznos számomra, de főképp azért foglalkoztat, mert nagyon rossz vagyok mind az érzelmeim megértésében, feldolgozásában és kimutatásában, mind abban, hogy szoros érzelmi kapcsolatokat építsek ki bárkivel is. Nagyjából tudom, hogy miért van ez így, és próbálok változtatni rajta, többek között azzal, hogy sokat olvasok a témában, és az olvasottakat, tanultakat próbálom beépíteni a saját életembe, viselkedésembe. Szóval ezt a könyvet a témája miatt választottam, hátha lelkileg tovább épülhetek általa.
Véleményem a könyvről
A könyv írója 25 évet töltött az érzelmek kutatásával, és létrehozott egy RULER elnevezésű programot a nagybátyja segítségével és közreműködésével, ami azt célozta meg, hogy az iskolákban, munkahelyeken megtanítsák a felnőtteknek és fiataloknak, hogy miképpen tudják megérteni, megélni, kimutatni és feldolgozni az érzéseiket, fejleszteni az érzelmi intelligenciájukat, eredményesen kezelni a stresszt, a kiégést, hogyan javíthatnak az iskolai, munkahelyi légkörön úgy, hogy az növelje a teljesítményt és az emberek is jobban érezzék magukat tőle a bőrükben. A RULER program alapjait, stratégiáit, lényegét mutatja be nekünk ez a könyv, hátha mi is tanulunk belőle, és képesek leszünk beépíteni az életünkbe.
Marc Brackett gyerekkora nem volt túl kellemes. Nem elég, hogy molesztálták, még súlyos iskolai bántalmazás áldozata is volt hosszú időn keresztül, és a szülei sem voltak a helyzet magaslatán. Ha nincsen a bácsikája, aki szerencsére tanárként tudta, miként kell az érzelmeket kezelni, kimutatni, feldolgozni, talán elkallódik, depressziósan, függőként vagy egyéb szörnyű módon végzi. Ehelyett Marvin bácsival karöltve elkezdte az érzelmeket kutatni, ketten kidolgozták a RULER programot, és azon voltak, hogy rávegyék az iskolákat vezető, konok felnőtteket, hogy hagyják nekik bevinni az intézmények falai közé a gyerekek és felnőttek érdekében is.
Nagyon tetszett, hogy a könyvben többször előkerült a "Hogy érzed magad?" kérdés, de mindig más formában, kicsit mást, többet adva az olvasónak. Ez elsőre egy nagyon elcsépelt kérdés, állandóan megkérdezzük egymástól, de valójában mintha sosem lennénk igazán kíváncsiak és sosem akarnánk igazán elmondani a másiknak. Talán azért, mert mi magunk sem tudjuk a választ pontosan.
A könyvbeli RULER program neve a Recognizing (érzelmek felismerése), Understanding (érzelmek megértése), Labeling (érzelmek megnevezése), Expressing (érzelmek kifejezése) és Regulating (érzelmek szabályozása) szavak első betűjéből áll össze. Amikor belekezdtem a könyvbe, azt gondoltam, hogy: "Most komolyan? Hát ki ne tudná, hogy mit érez éppen?". Aztán amikor belemerültem az olvasásba, és jöttek a kérdések, amikre megpróbáltam válaszolni, rájöttem, hogy: "Hú, bakker, fogalmam sincs, mit érzek pontosan!".
Szóval a könyv első rádöbbenése az volt számomra, hogy mi, hétköznapi átlagemberek valóban nem tudjuk, mit érzünk. Amikor épp felhördülünk valamin, és azt hisszük, dühösek vagyunk, valójában szó sincs erről. A dühös reakciót a félelem, az elkeseredettség, a tehetetlenség és más egyéb érzések váltják ki. Vagyis valójában nem dühöt érzünk, csak azt hisszük, és mivel félreértjük magunkat, kezelni sem tudjuk a helyzetet. Ugyanígy kívülről is dühösnek látszunk, és a másik ember a dühünkre reagál ahelyett, hogy a valódi (félelem, elkeseredettség, tehetetlenség stb.) érzéseinkre tenné. Így beszélünk és érzünk el egymás mellett, és ahelyett, hogy a problémák megoldódnának, csak még rosszabb lesz.
A könyv segít abban, hogy felismerjük, az adott pillanatban mit is érzünk valójában. De ez csak az első lépés. Meg kell értenünk, hogy miért érezzük azt, amit, és képesnek kell lennünk szavakba önteni. Ez a második legnehezebb dolog szerintem. Ismerjük az alapérzéseket (düh, öröm, szomorú, fáradt stb.), de ezek mellett ezer érzelem és ezer érzelmi árnyalat létezik még, és ahhoz, hogy értsük magunkat és megértessük magunkat mással, meg kell tudnunk pontosan fogalmazni, mi is van bennünk.
Lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy egyszerűen nem rendelkezünk az emócióink árnyalt kifejezéséhez szükséges szókészlettel. Az emberek háromnegyedének komoly fejtörést okoz, hogy megfelelő szavakat találjon érzései leírására. És amikor végre kiböknek valamit, általában akkor sem árulnak el sokat. A legtöbben csak hebegnek-habognak, keresik a szavakat, majd végül előrukkolnak a legáltalánosabb, leggyakoribb formulákkal: Jól vagyok; Köszi, jól; Minden oké...
Az ember ilyenkor elgondolkozik: tudom egyáltalán, mit érzek? Megadtam magamnak a szabadságot, hogy megkérdezzem? Megkérdeztem valaha is a partneremet, a gyerekemet, a kollégámat? Manapság, amikor szinte minden kérdésünkre azonnal választ ad a Siri, a Google vagy az Alexa, megfeledkezünk arról a szokásunkról, hogy egy pillanatra megálljunk, és befelé vagy egymás felé forduljunk a válaszokért.
Aztán persze azt is tudnunk kell, hogy mikor milyen formában mutassuk ki az érzéseinket otthon, az iskolában, a munkahelyen, mert minden helyzetben másképp tudjuk ezt megtenni, lévén társadalomban élünk, és pl. nem ordíthatunk a főnökünk képébe, ha éppen dühösek vagyunk rá (vagyis megtehetjük, csak akkor másnap már nem lesz munkánk). Viszont ilyen helyzetekben sem kell elfojtani az érzéseinket, csak tudnunk kell jól kimutatni azokat. Vagyis képesnek kell lennünk szabályozni is az érzéseinket, és tisztában kell lennünk azzal, hogy mikor, milyen formában és kinek mutatjuk meg őket.
Ez így elsőre egyszerűnek tűnhet, de a könyvet olvasva rájön az ember, hogy egyáltalán nem az. Nagyon nem. Komoly munka megismerni az érzéseinket, rájönni, hogyan működünk, miként fejezhetjük ki mindezt másoknak, és hogyan szabályozhatjuk az egész érzelmi folyamatot. De a könyv segít abban, hogy úgy érezzük, érdemes belevágni a dologba, mert hasznos lesz számunkra.
A kötetben nemcsak elmélet van, gyakorlati példákat is kapunk, valamint Brackett különböző eseteket, helyzeteket hoz fel a saját életéből, munkásságából, amik által megérthetjük, hogy miért is fontos a RULER program, és miért is fontos, hogy a születésünktől kezdve foglalkozzunk az érzelmeinkkel.
Hosszú időn át azt tanították nekünk, hogy fojtsuk el az érzéseinket. A férfiak nem mutathatták ki a gyengeségeiket, félelmeiket ("Egy férfi sosem sír!"), a nők a dühüket, negatív érzéseiket (Egy nő legyen kedves, megértő, és mindig mosolyogjon!"). És mi lett a végeredménye ennek? Egy csomó frusztrált, depressziós, agresszív ember. Szerintem nem kérdés, hogy mekkora kárt okoztunk magunknak az érzéseink elfojtásával és azzal, hogy társadalmilag ezt várják el tőlünk a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, mindenhol.
Nem mellesleg nemcsak magunknak okoztunk károkat. Egy érzelmileg kiegyensúlyozott gyerek jobb eredményekre képes az iskolában, egy érzelmileg kiegyensúlyozott felnőtt pedig jobban teljesít a munkahelyén és boldogabb családi életet él.
A könyv olvasása után egyszerűen nem értem, miért nem látják ezt át azok, akiknek hatalom van a kezükben. Legyen szó iskolavezetőkről, főnökökről, politikusokról stb. Ahogy Brackett is írja, először őket kell meggyőzni, mert fentről lehet lefelé haladni a programmal. Ha egy szervezet struktúrájában fent nem támogatják az egészet, akkor lent sem fog működni. Pedig a fent ülőknek is hasznára válna az egész, mert a boldogabb diák és dolgozó jobb teljesítményt nyújt, vagyis nagyobb sikert, pénzt, hasznot hoz.
A másik érdekes gondolat, amire a könyv rávilágított, hogy a fizikai betegségek esetében nagy hangsúly fektetnek a megelőzésre. Vannak szűrőprogramok, ingyenesek is, évenkénti ellenőrzések, hogy minden rendben van-e velünk. Persze ez sem tökéletes még, mert sokan nem élnek a lehetőséggel, és csak akkor mennek el orvoshoz, ha már valami nagy baj van, de a vezetőink, orvosaink és egyéb szakemberek legalább igyekeznek azt propagálni, hogy fontos a megelőzés.
A lelki gondok, betegségek esetén viszont már csak akkor foglalkoznak az emberrel, ha nagy baj van. Ha már depressziós, ha már függő, ha már megpróbálkozott az öngyilkossággal stb. Pedig ebben az esetben is, ha gondot fordítanánk a lelki nevelésre, az érzelmi intelligencia fejlesztésére, akkor sokkal kevesebb dolga lenne a most egyébként leterhelt pszichológusoknak, pszichiátereknek és pszichiátriai intézményeknek. Valamint sokkal több hasznot hozó tagja lenne a társadalomnak. Ugyanis egy függő, depressziós, lelkileg teljesen összetört ember nem tud családot alapítani, nem tud tanulni, nem tud dolgozni, ezzel szemben pénzt költenek rá az egészségügyben, a munkanélküli segéllyel és egyéb segélyekkel. Arról nem beszélve, hogy a körülötte élők is tönkremennek az ő gondjaitól, mert kihat a családtagokra és más emberekre is egy pszichikailag, lelkileg nem megfelelően működő ember viselkedése, tettei. Vagyis a megelőzés sokkal kevesebb pénzbe kerülne, mint az utólagos tűzoltás, sőt, ha megfelelő megelőzés lenne, sokkal több pénzt is termelnének az emberek. Ez gonoszul hangzik, de egy kapitalista világban csak ezzel lehet meggyőzni azokat, akik döntéshelyzetben vannak, hogy támogassák az emberek lelki fejlődését már a születésüktől fogva.
Én igyekszem tovább fejleszteni magam érzelmileg, még ha nem is könnyű, és remélem, hogy szép lassan a világ is megváltozik majd ebből a szempontból. Mert akkor több boldog és elégedett ember élne a világon, és kevesebb lenne a gonoszság, erőszak.
Hogy tetszett a könyv?
Egyfelől nagyon sok érdekes gondolat volt benne, amit fel tudok használni a saját lelki fejlődésemhez. Másfelől rengeteg olyan témát is felhozott, ami társadalmi szinten gondolkoztatott el arról, mennyire fontos lenne már a születésünktől kezdve fejleszteni az érzelmi intelligenciánkat.
Vagyis összességében IMÁDOM ezt a könyvet.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek, aki úgy érzi, valami nem oké az érzéseivel, valamint azt látja, hogy a világ sem jól áll ehhez a témához, és szeretne némi eszközt kapni a kezébe ahhoz, hogy ezen, ha kicsiben, a saját életén belül is, de változtasson.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése