Lelkek börtöne 6. rész

 6.

A reggel ébren talál rám. Már az ágy szélén kuporgok, mikor meghallom a délelőttös ápolók lépteit.

- Megyünk sétálni – tárja ki az ajtómat egyikük. Parkernek hívják, a harmincas évei elején jár, és mindig nagyon unott képet vág. Végül is megértem. Nem túl érdekes egész nap egy csomó gyogyós között, ha az ember épelméjű.

- Gyerünk, gyerünk, emberek! – terelnek ki minket a folyosóra, akár egy óvodáscsoportot.

Éjszaka esett az eső, ezért ma csak sétálunk az udvaron. Körbe-körbe megyünk, hogy friss levegőt és D-vitamint szívhassunk magunkba, mégse koszolja össze magát senki a sárban. Olyan, mint a kutyasétáltatás, amiért tizenkét évesen pénzt kaptam a szomszédban lakó Mrs. Gravistől. Csak most rajtam van a nyakörv.

Megpróbálom kitalálni, kinek milyen illene a nyakába. Roger bolhairtósat kapna, mert többek között rovarfóbiája is van. Humphrey zöldet. Láthatóan vonzódik ehhez a színhez. Mindent a szájába gyömöszöl, ami zöld, legyen az saláta, fű vagy az ajándék zokni, amit a feleségétől kapott karácsonyra. A földönkívüliek által látogatott tanárnő, Martha valami tekergőző fémet viselne, ami olyan sci-fis hangulatot idéz. Én pedig…

Nem is tudom, milyen illene hozzám. Talán szegecseset akarok. Sok-sok ágaskodó tüskével, hogy elijesszen mindenkit, aki hozzám akar érni.

Elképzelem, ahogy a sok láthatatlan póráz összegabalyodik, és az ápolók igyekeznek kibogozni őket. Furcsa, groteszk játék… Bujkálnak a zsinórok között szanaszét lábakkal és karokkal. Nevetnem kell, de mikor az egyik ápoló furcsán néz rám, inkább elhallgatok.

Ahogy fél órával később befelé indulunk, elhaladok egy pocsolya mellett. Túl későn hunyom be a szemem, látom a szörnyeteg arcát benne. A vörös szemek látványától reszketni kezdek.

A vérben forgó tekintet egyenesen rám mered, az éles fogakról pedig nyál cseppen a földre. Mozdulatlanná dermedve hallgatom a morgást.

- Anyu… - suttogom magam elé, bár tudom, hogy ő most nincs itt, otthon vár engem. Mindig őt hívom, ha valami baj van. Ösztönösen. Hiszen az anyukák mindenre képesek. Ha kell, a semmiből toppannak elénk, hogy megmentsenek, nem igaz?

Annyira ijesztőek azok a fogak…

Sírásra görbül a szám, aztán hirtelen ordítást hallok. Szorosan behunyom a szemem, és könnyezve bújok a sötétség mögé. Morgás, nyüszítés, kiáltások, tompa puffanás és csend.

- Semmi baj, most már kinyithatod a szemed. – A bátyám hangja, mintha ezernyi követ porlasztana el a mellkasomról. Összeszedve a bátorságomat felnézek. A kutya a földön fekszik, a feje mellett véres a szürke járda. Abe előttem áll és mosolyog. A kezében lévő baseball ütő vöröslik.

Megkönnyebbülve sírom el magam, mire átölel.

Ő a világ legjobb testvére. Az én hősöm.