Lelkek börtöne 1-3. rész

1.

Festészet…

Mintha bármit is megoldana az, hogy egy vászon elé ültetnek minket, és ecsetet nyomnak a kezünkbe. Fesd le a gondolataidat, az érzéseidet, hadd jöjjünk rá, mi nyomja a kicsi szívedet! Ha kimutatod, ami benned van, meg tudunk gyógyítani pár szivárványszínű bogyóval.

Zöld – nyugtató. Az erdő fáinak lombja lágyan susog a fejedben.

Rózsaszín – antidepresszáns. Kavargó pink-köd, mely a világra borulva fedi el a valóságot a szemünk elől.

Kék – altató. A magasban szárnyalunk a madarakkal, hogy aztán ébredéskor zuhanni kezdjünk, és a tenger hullámzására riadjunk fel.

Sárga – valami vitamin. Erősítő napfénykúra. 

Hetek óta csak a napfényt veszem magamhoz. A valóság fáj, de a valóság életben tartja, ami már nincs. Nem kell susogás, köd és repülés.

2.

Roy szerint komolyabb vagyok a koromnál. Roy a délutános ápoló itt, és az egyetlen értelmes, emberi lény rajtam kívül. Ha van egy kis szabadideje, akkor leül velem beszélgetni. Szerinte, egyáltalán nem tizenhat évesnek tűnök, hanem inkább negyvenhatnak. Persze nem külsőleg.

Nem szeretem magam. Olyan vagyok, mint egy lány, csak sokkal esetlenebb. Előző életemben száz, hogy majom voltam, mert a karom lassan a földet súrolja, a lábammal meg úgy csámpázom, hogy ha kimennék az állatkertbe, az orángutánmama simán elhinné, hogy az egyik porontya vagyok, és banánt nyomna a számba.

Bár, úgysem számít, hogy nézek ki. Valószínűleg, az egész életemet itt töltöm majd az Arthur Hooward Pszichiátriai Intézet, vagy ahogyan én nevezem, a Lelkek Börtöne falai között. A körülöttem lévők nagy része azzal sincs tisztában, hol tartózkodik. Nem érdeklődnek egy nyurga, izomhiányos, végtaghosszúságban szenvedő fiú kinézete iránt. Teszem hozzá, hála az égnek… Ha azt mondom, hogy a legvonzóbb nő itt egy negyvenkét éves ex-tanárnő, aki azt hiszi, hogy elrabolták a földönkívüliek, és neki is apró bajsza és némi súlyfeleslege van, azt hiszem, érthető, hogy miért örülök ennek.

Azért az egy kicsit elkeserítő, hogy valószínűleg szűzen fogok meghalni.

3.

- Ez igazán gyönyörű lett, Cain – simogatja meg a buksimat Carla néni. Ő a legszebb tanár néni az egész iskolában. A dicsérettől hálásan bújok az érintésébe. – Otthon biztosan kiteszik majd a szüleid a hűtőre. – Hatalmas vigyor ül ki az arcomra, és végignézek a rajzomon. Anya, apa, Abe és én. Na meg a házunk, sok-sok virág anyu kertjében és egy sárga napocska.

A padra hajtom a fejem, és csak bámulom a krétanapot, amíg a többiek rajzolnak. Egy pillanatra, mintha rám mosolyogna, én pedig visszamosolygok.

- Hűha, ez elég… érdekes… - áll meg a hátam mögött Roy. A festményemre mered összehúzott szemmel. Egy arc, mely darabokra hullott egy törött tükörnek köszönhetően. Kicsit Picasso beütése van, de most ehhez volt kedvem. Az egyik szem lejjebb van, mint a másik, a száj pedig oldalra csúszott. A vörös festék egy kicsit szétfolyt. Megvágta magát a rémarc. – Mi a címe?
- Önarckép.