Lelkek börtöne 4. rész

4. 

Utálom a szobámat, olyan üres, lélektelen – pont ebbe az épületbe való. Fehér tapéta, egy ágy szintén fehér ágyneművel, mellette kis polc, amelyre rátehetjük az éppen aktuális olvasmányunkat és a műanyag bögrénket. Az ajtó elég vastag, viszont a falak papírvékonyak, épp ezért folyamatosan hallani a többiek gyászos hangfoszlányait. Néha azt képzelem, hogy egy ódon kastélyban vagyunk, és a hörgések nyugtalan szellemek panaszai.

- Villanyoltás – kukkant be Roy, ám ahelyett, hogy rám csukná az ajtót, besétál, és leül az ágyamra. Mindig engem hagy az ellenőrzőkörút végére, hátha van kedvem még kártyázni egyet elalvás előtt. – Egy parti? – húzza elő most is a paklit a zsebéből mosolyt csalva ezzel az arcomra. Bólintok.

Keverni kezdi a kártyákat, de olyan ügyetlenül, hogy ismét kiveszem a kezéből őket. Figyeli, ahogy átpörgetem a lapokat, akár egy profi, és somolyogva a fejét csóválja.

- Még mindig nem árulod el, hol tanultad ezt? – kérdezi. Megvonom a vállam, és hallgatok. Nem akarok beszélni, mert ha belekezdek, félek, nem tudom időben elzárni a kinyitott lélekcsapot. Osztok, aztán játszani kezdünk.

- Hogy van a nagymamád? – töröm meg végül a csendet valami semleges témával.

- Serénykedik, mint általában. Hiába mondom neki, hogy pihenjen csak, majd én megcsinálok mindent, egyszerűen nem hagyja – sóhajt fel kissé bosszúsan. Persze, nem a nagyijára mérges, egyszerűen csak fél, nehogy baja essen. – És veled mi van? – kérdez vissza tréfálkozva.

- Egész nap lógtam, pihentem, este pedig egy haverommal kártyapartit rendezünk. Tiszta Hawaii az életem! – vigyorodtam el.

- Nem hiányzik a kinti világ? – komolyodik el hirtelen. Elgondolkozom egy pillanatra, sorra veszem a dolgokat, amik rám várnának, ha a börtön helyett szabadon ereszteném a lelkem. 

- Nem – mondom ki végül határozottan.