Ide pakolgatom fel az írásaimat, firkálásaimat, novelláimat, gondolataimat, és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2018. június 3., vasárnap

Alexandra Bracken: Világok utazói (Passenger 2.) - Blogturné


A Maxim Könyvkiadó jelentette meg Alexandra Bracken Passenger sorozatának második részét Világok utazói címmel. A duológia második része további izgalmas fordulatokat tartogat az olvasóknak az időutazók világában. Érdemes követni a négy állomást, a kiadó felajánlásában egy példány kerül kisorsolásra a játékunk megfejtői között. 

Alexandra Brackent a Sötét elmék sorozata által ismertem meg, és azonnal beleszerettem a stílusába, így mikor megtudtam, hogy új könyve jelenik meg, Az idő vándorai címmel, kérdés sem volt, hogy el szeretném olvasni. Az első rész nagyon tetszett (ITT megnézheted róla az értékelésemet), szóval izgatottan vártam a folytatást, amit meg is kaptam nemrég.

A Világok utazói onnan folytatódik, ahol az első könyv befejeződött. Ettát elnyelte az idő, és elszakadt Nicholastól. A fiú Sophiával együtt a keresésére indul, de nem igazán bízik újdonsült társában. Etta eközben családi titkokra bukkan. És persze, még mindig mindenki az asztrolábium után kutat, ki azért, hogy felhasználja a saját céljaira, ki pedig azért, hogy elpusztítsa, és véget vessen az időutazó családok viszálykodásának.

Varázslatos világok

Bracken még mindig nagyon jó abban, hogy lenyűgözze az embert a különböző történelmi korok és helyek leírásával. Az első könyvben és itt is azt éreztem, hogy a főszereplőkkel együtt utazom időben és térben. Ott vagyok velük az 1932-es Londonban, az 1905-ös Texasban, az 1776-os Nassauban, az 1906-os San Franciscóban, az 1430-as Prágában, az 1919-es Petrográdban, az i.e. 148-as Karthágóban, az 1499-es Vatikánvárosban, az 1939-es, 1776-os és napjaink New Yorkjában, az 1100-as Reynisfjall-hegységben, az 1830-as Rio de Janeiróban és az 1891-es Kumara-hegyen.

Ahogy a fenti felsorolásból is látszik, ebben a második részben sokkal több korszakot és helyet járunk végig a főszereplőkkel, mint az első részben. A klassz az, hogy mindegyik más és más, és Brackennek klasszul sikerül átadni mindegyik stílusát.

Engem leginkább Petrográd és Karthágó fogott meg. Az elsőben nagyon tetszett a Téli palota leírása, és az, hogy megismerhettük II. Miklós cárt kicsit emberi mivoltában, a másodiknál pedig tökéletesen sikerült visszaadni az emberi nyomor legmélyebb bugyrát, amelyben ha enni adsz egy koldusfiúnak, azzal nem megmented, hanem csak a halálát odázod el néhány nappal.

Elválasztva

Több olyan regénysorozat van, amelynek egyes könyveiben a főszereplő szerelmeseket elválasztja egymástól a sors, és egy ideig külön utakon kell járniuk. A legtöbb esetben ez zavar, és alig várom már, hogy a két főszereplő újra találkozzon, ám itt egyáltalán nem volt hiányérzetem a könyv háromnegyedében háttérbe szorult szerelmi szál miatt.

Mind Etta, mind Nicholas szála képes volt annyira lekötni, hogy ne hiányoljam őket egymás mellől. Ez főképp annak köszönhető, hogy helyettük ott volt Sophia és Li Min szála, akik számomra szerelmesként sokkal érdekesebbek voltak, mint a főszereplők. De erről majd később bővebben…

Etta szála elsősorban arról szólt, hogy kibogozza a saját családi szálait, rájöjjön, honnan származik, kiben bízhat. Valamint, hogy megtalálja az asztrolábiumot, és eldöntse, mit is kéne kezdeni vele. Ha megsemmisíti, az azt jelenti, hogy neki és Nicholasnak örökre el kell válniuk egymástól, ha viszont csak elrejti, akkor tovább tart a viszálykodás.

Nicholas szála pedig elsősorban Etta és az asztrolábium kereséséről szól, valamint szintén arról a dilemmáról, mit tegyenek, ha megkaparintják a varázslatos, ám nagyon is veszélyes tárgyat.

Amikor pedig a két szál végre összeér, és azt hinnéd, végre talán minden megoldódhat, rá kell jönnöd, hogy az igazi bonyodalmak még csak most kezdődnek.

Családi kapcsolatok

Nagyon érdekes Etta viszonya mind az apjához, mind az anyjához. Az anyjáról, Rose-ról az első rész alapján tudhatjuk, hogy mindig is távolságtartó volt Ettával, eltitkolta előle, hogy mindketten időutazók, elkövetett egy szörnyű gyilkosságot, és ő volt az, aki ellopta és elrejtette az asztrolábiumot az öreg Ironwood elől.

Vagyis tudjuk, hogy tett rossz dolgokat, de fogalmunk sincs arról, hogy ez azt jelenti-e, hogy rossz ember, és veszélyes Ettára nézve is, vagy pedig valami más áll a háttérben, és valójában szereti és óvja a lányát. Nos, ez a kérdés, ezt a könyvet is végigkíséri, méghozzá elég izgalmas módon.

Etta apját, Henry Hemlock-ot, csak ebben a második részben ismerhetjük meg. Kiderül, hogy a családja az Ironwoodok ellensége, valamint, hogy ő a Gubancolók vezetője. Az első könyvben nagyon úgy tűnt, hogy a Gubancolók is olyanok, akiktől Ettának tartania kell, ám itt elbizonytalanodunk abban, vajon tényleg így van-e. Nagyon úgy tűnik, hogy Henry szereti a lányát, gondoskodó, rendes apának tűnik, és amiket az időutazásról és az asztrolábiumról állít, azok is pozitív személyiségként tűntetik fel. Olvasás közben azonban itt is nyitva marad a kérdés, vajon Henry tényleg a valódi arcát mutatta-e Ettának.

És persze Rose és Henry kapcsolata is elég összetett. Az utalások alapján gyerekkoruk óta ismerik egymást, szerelmesek lettek, azonban Rose olyan dolgokat állított, amelyeket Henry és mindenki más is rögeszmének tartottak, Rose viszont valóban hitt bennük. Ami elválasztotta őket egymástól, az az, hogy Rose úgy gondolta, létezik egy Ősapának nevezett furcsa lény, aki ellopja az időutazók gyerekeit, és Árnyakat csinál belőlük, vagyis a saját követőivé, harcosaivá neveli ki őket. Az Ősapa egyetlen célja, hogy megszerezze az igazi asztrolábiumot, és ezzel örök életre és az idő feletti hatalomra tegyen szert. Persze bizonyítéka nincsen erre a történetre, csak a saját gyerekkori emlékei, épp ezért senki nem hisz neki.

Eredendő vonzás

Sophiát már az első könyvben is igazán érdekes karakternek tartottam. Tesz rossz dolgokat, ám mindig is megértettem a fájdalmát. Erős, okos, bátor nő, aki egy olyan korban, olyan emberek között él, akik semmibe veszik, csak mert nem férfi. Ettől dühös, bizonyítani akar, és esetenként túlzásokba esik. A modora is néha olyan, akár egy pokrócé, és éles a nyelve, akár a pengéje. Ám érezni, hogy a lelke legmélyén ő sem vágyik másra, csak arra, hogy valaki szeresse, elismerje őt.

Kíváncsi voltam, mi lesz a sorsa, végleg a rossz útra lép, vagy pedig még visszatalál a helyes ösvényre, de arra nem számítottam, hogy ennyire megszeretem majd.

A második részben nemcsak az erős, hanem az esendő énjét is megismerhetjük. Ez egyfelől annak köszönhető, hogy összekényszerül Nicholasszal, akivel szép lassan kezdik megérteni és megkedvelni egymást, másfelől annak, hogy felbukkan a színen Li Min.

Li Mint még gyerekkorában ragadta el az Ősapa, hogy Árnyat csináljon belőle, de még időben megszökött. Egy kalóznőt szolgált, tanult tőle, azután pedig zsoldossá vált, aki pénzért különböző feladatokat vállal el. Sophia és közte az első találkozástól kezdve forr a levegő, érezni a kölcsönös vonzódást, még akkor is, ha mindkettejüknek megvan az oka a távolságtartásra. Li Min kedves, bölcs, védelmező, nyitott, és persze megvannak a maga titkai. A legnagyobb titkával például sikerült rendesen meglepnie, mert egyáltalán nem számítottam rá. Valahogy nem figyeltem oda Etta részében arra a dologra, ami alapján rájöhettem volna.

Szóval nekem nagyon tetszett, ahogy Sophia és Li Min kerülgették egymást, és nagyon reméltem, hogy végül elég bátrak lesznek mindketten ahhoz, hogy komolyra forduljon a dolog. Ó, és az is nagyon tetszett, hogy az időutazók között nem nagy kunszt, hogy két lány szeret egymásba. Nicholas csak egy pillanatra lepődött meg, hogy Li Minnek Sophia kell, aztán megvonta a vállát, hogy „ja, hát jó”. Ugyanígy Sophia és Li Min között sem merül fel soha problémaként az, hogy mindketten nők.

Túl nagy változás

Ironwood nagyapa nyilvánvalóan negatív karakter annak ellenére, hogy az alapmotivációja valahol érthető: visszahozni a szerelmét a halálból. Ám ehhez olyan dolgokat követ el, amelyeket nem lenne szabad még a jó cél érdekében sem. Az első könyvben egy erős, határozott, okos vezetőt ismerhettünk meg benne, aki hosszú ideje úgy mozgatja a szálakat az időutazók világában, mint egy profi bábjátékos. Mindenki úgy ugrál, ahogy ő fütyül, aki pedig nem, az előbb vagy utóbb el lesz téve láb alól.

Épp ezért lepett meg az a változás, amelyet Ironwood mutat a folytatásban. Túlságosan megváltozott az alapszemélyisége ahhoz képest, amilyen az első könyvben volt, és ez a változás szerintem nem volt megfelelően előkészítve. Szóval én ezt nem igazán találtam hitelesnek.

Akiknek nem volt haszna

A Belladonna és az Ősapa kettőse számomra teljesen feleslegesnek tűnt a történetben. A Belladonna lényegében kihasználja az embereket, felajánl nekik valamit, amire szükségük van, cserébe pedig titkokat vagy olyan cselekedeteket kér, amelyek nehezen teljesíthetőek, és az ember „elvesztheti miattuk a lelkét” (pl. egy ember megölése). Nem akarok poénokat lelőni, de annak a bizonyos gyűrűnek lényegében nem volt semmiféle hatása a történetre. Nicholast az álhírrel is rá lehetett volna venni, hogy azt próbálja tenni, amit a gyűrű miatt kellett volna, és az árverés helyett is simán felbukkanhatott volna bárhol másutt az asztrolábium.

Az Ősapa pedig szintén a „van, de minek” kategória. Azon kívül, hogy az Árnyaival lemészárol egy csomó idegent, akik a kutyát sem érdeklik, nemhogy az olvasót, sok mást nem csinál. Ahhoz képest, hogy Rose egész életében tőle rettegett, én valami hatalmas végső harcot vártam volna, amelyben nagy nehézségek és veszteségek árán kell legyőzniük.

Szóval szerintem őket teljesen ki lehetett volna hagyni a történetből, épp elég lett volna, hogy Ironwood, a Gubancolók, Rose és a többi időutazó család verseng az asztrolábiumért. Ennyi csoport közül is nehéz eldönteni, ki a jó, ki a rossz, kinek drukkoljon az ember, és kinek a legyőzését kell várni.

Nagyon komoly erkölcsi kérdések

Több fontos erkölcsi kérdés is előkerült a történetben. Az egyik, hogy vajon bűnösök leszünk-e, ha meggyilkolunk egy rossz embert. Ettől elvesztjük a becsületünket? Egyáltalán jogunk van önbíráskodni valaki felett? Nicholas alapjában véve kiemelkedően becsületes ember, épp ezért nagyon komoly dilemmát okoz számára ennek a kérdésnek az eldöntése.

A másik fontos kérdés, hogy vajon a saját boldogságunk vagy a világ boldogsága és biztonsága a fontosabb? Jogunk van-e a szerelmet választani, ha tudjuk, hogy ezzel tovább szörnyű harcokat, rengeteg halált és szenvedést hozunk az emberiségre? És persze, cserbenhagyhatjuk-e azt, akit szeretünk vadidegen emberek biztonsága és békéje miatt? Bevallom őszintén, fogalmam sincs, hogyan döntenék. Lehet, hogy győzne rajtam az önzőség, és a szerelmet választanám, de az is biztos, hogy utána egész életemben furdalna a lelkiismeret mások szenvedését látva. Nem is értem, miért keresik mások az asztrolábiumot, nekem biztosan nem kellene ekkora felelősség a nyakamba. Etta és Nicholas viszont erősek, mert mindketten képesek voltak meghozni a maguk döntését a kérdésben. Mondjuk, hogy melyiküknek volt igaza, azt még mindig nem tudom eldönteni…

A regényt azoknak ajánlom, akik szeretnének egy kalandos, időutazós, fordulatos regényt olvasni, amelyben sokszor nem tudni, kinek is kéne igazán drukkolni.

Kedvenc karakterek: Sophia, Li Min, Etta, Nicholas

Kedvenc jelenetek: az összes Sophia és Li Min jelenet.

Kedvenc idézetek:

„– Köt az ígéretem.
– Az ígéreteket szentek és balfácánok tartják csak be. Az emberek többsége a magának tett fogadalmakat is megszegi.”

„– Hívjatok csak Li Minnek – mondta a nő.
– Hülye tyúknak is hívhatlak, ha úgy hozza a kedvem! – csattant föl Sophia. – Nyögd ki végre, mit keresel itt, még mielőtt ízekre karistollak ezzel a késsel!
Nicholasnak átfutott az agyán, miért veszik folyvást körül különféle gyilkos szerszámokat forgató nők.”

„– Jó, legyen! Elfogadom a feltételed. De nekem is van egy.
A lány újra mosolygott. Alig egy óra leforgása alatt Nicholas megtanult félni a mosolyától. Most sietve felmérte, milyen kevés vesztenivalójuk van, és számot vetett ezzel a veszteséggel.
– Hadd halljam akkor!
– Fizetségként egy csókot kérek. Egy igazit – nézett végig Li Min kettőjükön.
Nicholas köpni, nyelni nem tudott meglepetésében.
(…)
– Rendben – sóhajtott lemondón. – Jöjjön akkor az a csók.
Li Min hátrált egy lépést. Fekete szemöldöke megvetően szaladt a homlokára. Láthatóan élvezte a helyzetet.
– Nem rólad beszélek, hanem róla.
Hoppá! Nicholasnak teljesen lebénult az agya a hosszúra nyúló csöndben. Aztán ismét forogni kezdtek a fogaskerekei. Ahá, Sophia kell ennek!”

„Volt Hallnek egy másik mondása is: eszerint az élet maga a bizonytalanság, és az egyetlen orvosság ez ellen a vakmerőség.”

„A gyerek nem lehetett több nyolc-kilenc évesnél. De túl aprócska termetű volt korához, amúgy meg csontsovány. Ruhája rongyokban lógott le a válláról. Itt-ott ügyetlenül egybebogozta a kölyök, hogy le ne essen róla. Fekete szeme büszkén villogott, mit se törődve ágrólszakadt külsejével.
Nicholas jól ismerte ezt a nézést, a néma éhezés büszkeségét, ami nem alázza meg magát kéregetéssel.”

„„Nem vagyok szívtelen” – mondta egyszer. És nem is volt. Csak éppen más anyagból készült a szíve, mint a Nicholasé. Talán döntésképesebb is, mint a fiúé.”

„– Árnyak? – húzta fel a szemöldökét Julian. – Vicc akar ez lenni, dadus?
Rossz állapota ellenére Octavia igazi nevelőnős pillantást küldött felé.
– Tőled hallottam azt is, hogy kihullik a hajam, amennyiben nem hagyok fel a cukorkák habzsolásával. Bocsáss meg, ha kételkedem ezekről a titokzatos lényekről szóló dajkamesékben, akik elviszik éjjel a rossz gyerekeket.”

„– (…) Végül is meddig terjed az időutazás hatósugara? A barlangi ősemberig? A dinoszauruszokig?
Julian a sziklakőnek vetette a hátát. Kezét a mellkasára szorította, az arcán leplezetlen elképedés tükröződött.
– Egek, Linden-Hemlock-Spencer! Ahogy látom, új életcélt találtál a számomra.
– Új átjárókat akarsz keresni? – vonta össze Etta a szemöldökét.
– Nem, dinoszauruszokra vadászni – felelte Julian. – Miért is nem gondoltam erre korábban? Á, megvan, mert féltem, hogy hamm, bekapnának. Gondolj a rettentő fogazatukra! Jól van, nem szóltam.
– Milyen hamar föladod az álmaidat!”

„– Ahogy a mondás tartja, legjobb, ha belenyugszunk, hogy folyton csalódást okozunk. A végén ezért fordulhat át a dolog kellemes meglepetésbe.”

„(…) Hiszen végül is mi a történelem, mint a győztes kevesek hazugsága? Mi értelme a haza védelmének, amikor gyermekek éheznek az ostrom idején? Mi a hangzatos jelszavaknak lényege, amelyek elfeledkeznek a haldokló rabszolganőkről vagy a tengeren odaveszett hajósokról? Tökéletlen krónikák ezek, amelyeket részrehajló kéz írt.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT  


Nyereményjáték:

Az első résznél történelmi eseményeket kerestünk, most a regény változatos helyszíneit vesszük célba. Minden állomáson találsz egy kérdést, a megfejtést írd be a rafflecopter doboz megfelelő sorába!

A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésükre a megküldött értesítő levélre válaszolni. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz.

Kérdés a játékhoz:

A világ egyik leghíresebb szobra a Pieta 1499-ben készült el. Hol helyezték el Michelangelo művét?

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista:

06.02. Spirit Bliss Sárga könyves út
06.04.CBooks

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése