Miért választottam ezt a könyvet?
Verne elég ismert író, én mégsem olvastam tőle eddig semmit. Pótolni akartam ezt a hiányosságomat, és mivel modern feldolgozásait láttam már filmen ennek a történetnek, úgy gondoltam, ez a könyv jó lehet első próbálkozásnak.
Véleményem a könyvről
Az 1800-as évek közepe táján játszódik a történet. A főszereplője egy Axel nevű fiatal férfi, aki a nagybátyjánál, Lidenbrock professzornál él és dolgozik. A professzor talál egy könyvet, amelyben titkosírással üzenet található egy 16. századi híres tudóstól. Az illető azt állítja, hogy egy bizonyos vulkánba leereszkedve elérhetünk a föld középpontjába. Állítólag ő maga is bejárta ezt az utat, és a titkos üzenetében nyomokat hagy annak a vállalkozó szellemű személynek, aki követné a példáját. Lidenbrock professzor azonnal megszervezi a veszélyes, izgalmas és egyedülálló utazást, és természetesen magával rángatja Axelt is.
A történetet E/1-ben, Axel szemszögéből követhetjük végig. A fordítás szerintem nagyon jól sikerült, mert bár jól visszaadja a régi kor nyelvezetét, mégis könnyen olvasható, érthető egy 21. századi olvasó számára is.
Axel jelleme nem olyan, mint a tipikus főhősöké. Ő egyáltalán nem vágyik a nagy kalandra, legszívesebben otthon maradna, feleségül venné a kedvesét, és békében, nyugalomban élne. Ám fél ellentmondani a nagybátyjának, ezért követi őt. Állandóan pánikba esik, visszafordulna, próbálja meggyőzni a professzort, hogy a titkosírásban olvasottak nem is igazak. Időnként ragadja csak magával valami tudományos érdekesség, csoda. Szóval Axel egy átlagos ember, nem hős, így könnyebb volt őt megérteni. Mert hát Axel lényegében olyan, mint akármelyikünk. Én is rettegnék lemászni egy vulkánba, hogy aztán a föld középpontjáig gyalogoljak elképzelni sem tudom hány tonnányi föld, szikla és egyebek alá temetve. Olvasás közben simán rám tört a klausztrofóbia, főképp azokban a jelentekben, amelyekben reménytelennek látszott főhősünk megmenekülése.
Lidenbrock professzor igazi tudósember. Szereti az unokaöccsét, a tudományos felfedezés miatt mégis képes magával vinni őt a veszélybe, esetleg a halálba. Persze önmagát sem kíméli, számára a legfontosabb a kutatás, a tudás, a rejtélyek megoldása. Ez hajtja őt előre akkor is, ha az szó szerint életveszélyes. Időnként bukkan csak elő a mélyből az emberi, érző énje, általában akkor, amikor Axelt valami baj éri, és valóban aggódnia kell érte. Ilyenkor látszik, hogy azért nem egy érzéketlen emberről van szó, csak ő egy kicsit másképp látja a világot, az élet fontosságát, mint egy átlagember.
– Hanem most nincs más választásunk: vissza kell mennünk, mert nincs vizünk.Nagybátyám kerülte a tekintetemet, amíg beszéltem. Lehajtotta a fejét, a szeme másfelé járt.– Vissza kell mennünk – kiáltottam –, újra végig kell mennünk a Snaefells útján! Isten adjon erőt nekünk, hogy feljussunk a kráter szájáig!– Visszamenni – mondta a nagybátyám, mintha inkább magának felelne, nem is nekem.– Igen, visszamenni, méghozzá rögtön.Egy hosszú percig csönd volt.– Így hát, Axel – szólalt meg újra a professzor furcsa hangon –, ez a csepp víz nem adta vissza a bátorságodat és az energiádat?– A bátorságomat?– Látom, hogy ugyanolyan levert vagy, mint előtte, és most a kétségbeesés beszél belőled.Micsoda ember ez, miféle terveket sző megint merész szelleme?– Hogyhogy, csak nem akar...– Lemondani erről az expedícióról, éppen akkor, amikor minden arra vall, hogy sikerülni fog? Soha!– Bele kell tehát nyugodnom a pusztulásba?
Egy Hans nevű ember kíséri el Axeléket a föld alá. Ő a tökéletes szolga, és egyben a nyugalom példaképe. Kifizették a szolgálatait, ezért konkrétan mindent megcsinál, amit kérnek tőle (vagy amivel kérés nélkül segíthet), sosem panaszkodik, az élete árán is óvja az alkalmazóit. Számomra kicsit furcsa ez az embertípus, mert bár megfizetik, nem a pénz vezérli, hanem inkább valamiféle elvek. Ha valakinél elvállalt egy munkát, mindhalálig végre is hajtja. Ez az alkalmazó esetében persze jó, hiszen mindig számíthatnak rá szó szerint mindenben. De számomra bizarr, amikor egy ember ennyire feladja a saját életét, elvárásait, szükségleteit azokért, akik úgymond "felette állnak". Én nagyon nem vagyok ennyire szolgalélek. Viszont az tény, hogy ha egyszer a föld alatt rekednék, vagy bármilyen baj érne, nem bánnám, ha egy Hans állna mellettem, mert úgy nagyobb valószínűséggel élném túl a veszedelmet.
A témában látott filmekhez képest a regény kicsit lassabb, kevésbé cselekményes és másféleképpen kalandos. Míg a filmekben szörnyek, óriás állatok, furcsa föld alatti embertörzsek és hasonló veszedelmek sora vár a főszereplőkre, itt a könyv nagy részében a legnagyobb probléma a vízhiány, valamint az, hogy a föld alatt könnyű eltévedni. Valamilyen módon persze ez is izgalmas, ha olvasóként valaki képes beleélni magát abba, milyen érzés lehet a föld mélyén, sötétben, szomjasan, éhesen és kimerülve botorkálni úgy, hogy valószínűleg a halál felé gyalogolsz és sosem jutsz ki élve. De nagyobb kalandok csak a könyv vége felé jönnek, és akkor is valahogy sokkal visszafogottabban. Ez talán azért is van így, mert Verne nagy figyelmet fordított a leírásokra, tudományos magyarázatokra, és ezek lassítják a cselekményt. Van, aki kedveli ezt a stílust, van, aki kevésbé, én viszonylag jól elvagyok vele, szóval valahol a középúton érzem magam.
Amit hiányoltam, az a megérkezés érzése. A szereplők mennek a föld középpontja felé, áthaladnak rajta, majd azonnal kifelé indulnak. Azt vártam, hogy mikor megérkeznek a középpontba, ott vár rájuk valami... Bármi... Megállnak, hosszabban kalandoznak, találnak valami érdekeset (nem csak csontvázakat), kapcsolatba lépnek ottani állatokkal, esetleg emberekkel (nem csak látják őket, hanem szó szerint kapcsolatba lépnek velük), és hasonlók. Mint a filmekben. De ez a könyv lényegében csak egy nagy oda- és visszaút, ami számomra hiányérzetet okozott.
Leginkább azok a részek tetszettek, amikor Axelt valami baj érte, mert olyankor együtt tudtam szenvedni és érezni vele. Átéreztem a szomjúságot, a teljes sötétség okozta félelmet, a tudatot, hogy bármikor betemethet pár tonna szikla és föld, az éhen halás gondolatát stb. Ezeket elég erőteljesen írta le Verne, hogy érezzük, valódi tétje van ennek az utazásnak.
Hogy tetszett a könyv?
Számomra kicsit kevés volt benne a kaland, nem pörgött úgy a cselekmény, ahogyan vártam, ennek ellenére lekötött a történet, mert Axel félelmeit, gondjait át tudtam érezni.
Szóval összességében TETSZETT ez a könyv.
Kiknek ajánlom a könyvet?
Azoknak, akik szeretik a lassabb folyású, leírásokkal és tudományos fejtegetésekkel tarkított történeteket.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése