~ Sárga könyves út ~

2026. november 18., szerda

Gyerekek szemén át (Dr. Aliczki Katalin: Októberi zongoraszó – Blogturné)



Dr. Aliczki Katalin Októberi zongoraszó című kötete egy különleges időutazásra hív, amelyben egy fiatal lány nagyapja történetein keresztül ismerkedhet meg az 1956-os forradalom és szabadságharc világával. Vajon milyen lehetett az élet hetven évvel ezelőtt egy olyan világban, amelyet a mai fiatalok már csak a történelemkönyvekből ismerhetnek? Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel, és fedezzük fel együtt a múlt egy darabját!


Szereted a magyar történelmet? Szeretsz valódi emberek valódi során alapuló történeteket olvasni? Aranyosnak találod azokat a sztorikat, amiket kisgyerekek szemszögéből ismerhetsz meg? Az októberi zongoraszó egy, a jelenben élő kislány és egy, a múltban élő kisfiú történetét mondja el nekünk.


Amikor múlt és jelen összefonódik

Már az megadta az egész olvasás hangulatát, hogy mikor először kinyitottam a könyvet, nem egy könyvjelző, hanem egy képeslap esett ki belőle, amin a valódi Peti és Öcsi fotója látható 1956-ból. A fekete-fehér fénykép, a két kisfiú öltözéke, a havas háttér (mert hát manapság már nem nagyon esik a hó...) mind adott egyfajta nosztalgikus, az időben visszatekintő életérzést.

A történet jelenbeli szálában az 5. osztályos Emi épp a suliban rendezett 1956-os ünnepségre igyekszik. Korábban még sosem hallott erről az ünnepről, nem tud róla semmit, ezért először az anyukája mesél neki röviden, aztán az iskolai ünnepélyen is hallhat róla. Sőt, feladatot is kap az iskolatársaival. Az osztályoknak családi emlékeket kell gyűjteniük 1956-ból, és bemutatót kell tartaniuk ezekről, valamint ki kell választaniuk egyetlen szót, ami számukra '56-ot jelenti. Aki a legjobb munkát végzi, mozijegyeket nyer az osztályának.

Eminek szerencséje van, mert a hosszú hétvégét épp a nagyszüleinél tölti a szüleivel, úgyhogy van lehetősége meghallgatni a nagypapája történetét egy Peti nevű kisfiúról, aki 1956-ban volt hároméves.

A jelenbeli szál hitelesre sikerült, vagy legalábbis nekem is hasonló emlékeim vannak az iskoláról, az iskolai ünnepségekről, az igazgatói beszédről, a nagyszülőkhöz való látogatásról és hasonlókról. És bár az én emlékeim az 1980–90-es évekből származnak, hallomásból tudom, hogy nem sok minden változott az iskolai körülményekben.

Ákontz tanárnő karakterét nem tudtam csak hová tenni ebben a szálban, mert a könyv elején úgy tűnt, mintha lenne valami jelentősége (mert hát mi másért kapott volna egyáltalán szerepet a történetben), de végül az író semmit nem kezdett vele azon kívül, hogy hirtelen egy jól sikerült előadásnak köszönhetően varázsütésre a személyiségével ellentétesen kezdett viselkedni.


A múltbeli szál Peti története, az ő szemén át láthatjuk, milyen is lehetett az 1956-os közhangulat Debrecenben, hogyan élték meg a szülei, a családja, a barátai azt az időszakot.

Ez a szál is nagyon szépen hozta a múltbeli hangulatot. A felnőttek viselkedése, a környezet leírása, a gyerekek hétköznapjai, a természetközeli jelenetek, ahogy a kicsik odakint szórakoztak a legegyszerűbb dolgokat is izgalmas játékká téve, annak ellenére ismerősek voltak, hogy 1956-ban még nem éltem. De sokat hallottam arról, hogyan éltek akkoriban az emberek, és olvasás közben most is szinte láttam magam előtt minden részletet.

– A fogság? Dehogy ért véget! – érvelt András bácsi. – Most nem orosz földön, hanem a saját hazánkban raboskodunk ugyanattól az alávaló úrtól! Ez már nem is a mi hazánk. Nézz szét a városban! Mindenki fél. Enni alig van mit, miközben a népünket tipró szörnyetegek szobrai mellett sétálunk el és csak titokban reménykedhetünk a változásban. A fogságban legalább nem kellett ezt a színjátékot játszani. Ott lehettél nyíltan rab és elkeseredett. De most? Ha nem isteníted az ellenségedet, meglakolsz. Elég egy rossz szó vagy nézés, és elvisznek.

Meg hát... bár más korszak, más elnyomó, de 16 éven keresztül megtapasztalhattuk mi is, milyen az, amikor nem beszélhetünk túl hangosan, nem mondhatjuk ki az érzéseinket, gondolatainkat, mert az állásunk, a jövőnk, a családunk múlhat rajta. Szóval át tudtam érezni, milyen is lehetett abban a korszakban élni. Szerencsére mi vérontás nélkül megmenekültünk belőle, csak túl sokáig tartott.


Gyerektől gyereknek

Jó ötlet volt egy gyerek (Peti) történetén keresztül átadni a múltat egy másik gyereknek (Eminek), és a kettejük segítségével elmesélni mindent a gyerek olvasóknak. Szerintem így Emi és a könyvet olvasó gyerkőcök is sokkal jobban megértik, mi is történhetett, mint egy hosszú és unalmas igazgatói ünnepi beszédből (ami egyébként a könyvben rövidítve van, mégis rossz emlékeket idézett fel bennem...) vagy a tankönyvből.

Peti, bár nagyon picike még 1956-ban, később felnőttként elég részletesen emlékszik vissza emberekre, eseményekre, részletekre. Mivel a személy és a történet egy része valós, viszont más részei meg az író által kitaláltak, fogalmam sincs, hogy a konkrét emlékei mennyire alapulhatnak a tényleges valóságon. Én például csak 1-2 dologra emlékszem hároméves koromból, és nem összefüggő történetekként, hanem felvillanó képekként. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy mi az, amire tényleg emlékszem, és mi az, amit később meséltek el nekem, és csak a mese alapján kreáltam róla a fejemben egy emléket.

– Halvány emlékei? Istenem, ez a nő! Hiszen olyan az emlékezetem, mint az elefánté! Mindenre jól emlékszem! – zsörtölődött Nagyapa tettetett bosszúsággal.
– Ja, persze... csak arra nem, hol hagytad az olvasószemüvegedet, a kulcsot, a távirányítót, és még sorolhatnám. Hosszú a lista... – jegyezte meg Nagymama.
– Arra lehet,hogy nem, de az „alig copfos” kislányra, aki aztán szőke loknikat növesztett, na, őrá még mindig jól emlékszem – mondta Nagyapa, mire a felesége szeretettel megsimogatta az ősz hajú embert, aki elkapta Nagymama kezét, és a tenyerébe csókolt.

Szóval picit elgondolkoztam azon, hogy bár nagyon jó ötlet volt egy gyerek sztorija által mesélni egy másik gyereknek a történelemről, de lehet, hogy inkább Öcsi szemszögét mutattam volna be, mert az ő emlékei nagyobb gyerekként hitelesebbek lettek volna számomra. Persze megeshet, hogy Petinek nagyon jó a hosszú távú memóriája, de olvasóként azért felmerült bennem, hogy erre mennyi lehet az esély.

Az viszont tetszett, hogy távolról szemléltük az akkori eseményeket. Nem láttuk konkrétan a lázadó embereket, a harcokat, a lövéseket, hanem csak sugallatokat kaptunk róla úgy, ahogyan egy hároméves tapasztalhatta meg őket. Egy gyerekeknek való könyvben szerintem bőven elég ennyi a helyzet átérzéséhez, jó, hogy az író figyelembe vette, milyen korosztálynak ír.

Ez egyébként abból is látszik, hogy olyan eszközöket választott az események megértetéséhez, amiket a gyerekek is értelmezni tudnak. Például a rendíthetetlen ólomkatona meséjét.

Emi karaktere nagyon aranyos, érdeklődő kislány volt, hatalmas fantáziával. Klassz volt látni, hogy milyen szoros kötelék fűzi a nagyszüleihez, és azt is, hogy még lelkesen próbálja megismerni a világot. És Peti karaktere is nagyon szerethető volt. Imádtam, és egyben el is szomorított Totóval, a lúddal való barátsága, és annak alakulása. Gyerekként, azt hiszem, mindenkinek kéne hogy legyen egy ilyen állatbarátja, legyen szó kutyáról, macskáról, lúdról vagy bármilyen más állatról.

Szóval mindkét gyerekkarakter személyisége szerethető, szerintem a gyerek olvasók is meg fogják kedvelni őket.


Egy kis nosztalgia

Mind Emi nagyszüleinek, mind Petinek az otthona és környezete nosztalgikus érzéseket váltott ki belőlem, mert nagyon hasonlított a saját nagyszüleim házára, falujára. Igaz, nekem nem volt érzelmileg olyan szoros kapcsolódásom a nagyszüleimhez, mint Eminek, valahogy mégis előhozott belőlem a történet olyan emlékeket, amik azért kellemesek voltak.

Meg érdekes volt látni, hogy jé, a nagymamám is ezt és így főzte mindig nekünk, és pont ilyen üzletek voltak a falujukban, meg állatokat is hasonlóan tartottak. És egyéb hasonló apróságok. Miközben olvastam, a nagypapa karakterét konkrétan a saját nagyapámnak láttam magam előtt, mert eléggé hasonló személyiségük volt.

Szóval igen, bár kevés gyerekkori emlékem van a nagyszüleimről, és kevés igazán jó emlékem, de azért jólesett kicsit visszagondolni olvasás közben ezekre.


Kedves kis történet a komoly téma ellenére

Bár a téma nehéz, a történet szerintem mégis befogadhatóra sikeredett a gyerekek számára, tanulhatnak belőle a múltról, de összességében pozitív érzéseket fog kiváltani belőlük. Mert a nehézségek, harcok ellenére a sztori középpontjában a család és az egymás iránt érzett szeretet áll. Ez pedig szívmelengető. Mi, felnőttek akkor fogjuk igazán élvezni ezt a sztorit, ha épp nosztalgiázásra vágyunk, mert lévén, nem mi vagyunk a célközönség, a történet elég egyszerű, az üzenetei a gyerekek miatt kicsit szájbarágósak, túlságosan el vannak magyarázva, a nagy fordulat Peti kilétéről pedig elsőre nyilvánvaló.


🤯 5/1 – Nem egy olyan történet, amin sokat kell törni a fejünket, mivel a célközönsége miatt körülbelül mindent konkrétan kimond és elmagyaráz. A Peti kilétével kapcsolatos fordulat pedig szerintem egy felnőtt olvasónak nyilvánvaló az elejétől.

🔥 5/1 – Nyilvánvaló módon nem volt benne erotika, viszont aranyos volt a nagypapa és a nagymama között lévő, lényegében egész életük során érzett szeretet és szerelem.

🤧 5/1 – Nem tudom, hogy egy gyerekre milyen hatással lesz, de belőlem érzelmileg csak nosztalgiát tudott kiváltani a történet, nem hatott meg, így nem is sírtam rajta.

💔💔 5/2 – Volt egy jelenet, ami azért picit összetörte a szívemet, méghozzá Totó és Peti barátságának a vége.

🍵 5/1 – Kivételesen nem teát ajánlanék a könyvhöz, hanem gyerekkorom italát, amit a nagyszüleimnél kaptunk mindig, meggyszörpöt szódával.

💕💕💕 5/3 – A gyerekeknek nagyon klassz olvasmány, de nekem a nosztalgián kívül nem adott túl sokat, túl szájbarágós volt így felnőttként, és egyszerű. Viszont ez tényleg csak a saját megélésem felnőttként, szerintem ha gyerekként olvastam volna, legalább 4 szívecskét adok rá.


Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod ezt a könyvet:


Állomáslista:

11. 10. Csak olvass!
11. 18. Spirit Bliss Sárga könyves út

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése