Amie Kaufman–Ryan Graudin: A pislantások közötti világ – Blogturné Extra

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Amie Kaufman és Ryan Graduin közös regénye, A pislantások közötti világ. Ennek örömére a Blogturné Klub bloggerei bemutatják a két unokatestvér, Marisol és Jake hihetetlen kalandokkal és élményekkel teli utazását egy olyan varázslatos világban, ami az elveszett dolgoknak, lényeknek, embereknek ad otthont.

Kövessétek a turnét, és nyerjétek meg a kiadó által felajánlott nyereménykönyv egy példányát.

Extraként ma a kedvenc idézeteimet hoztam el nektek a könyvből. Jó olvasást! :)

1.

Egy báty nagy kincs, Nana mindig ezt mondta Marisolnak, amikor ő begurult a testvérére, bár néha jobban kell meresztgetned a szemed, hogy meglásd az aranyat.

Marisolnak nagyon kellett meresztgetnie, ha Victorról volt szó.

2.

– Ez volt a hajója az igazi világban? – kérdezte.

– A másik világban – javította ki a nő mosolyogva. – Szerintem igen. Szinte biztosra veszem. azon az oldalon alighanem elvesztünk.

– Úgy érti... – Marisol hangját szinte elfojtotta a szél. – Nem akarok udvariatlan lenni, de nem úgy érti, hogy meghalt, ugye?

3.

Jake nem felelt. Nehéz pillanatokban ő mindig ugyanazt mondta magának: előre nézz, ne hátra. Mert megtanulta, hogy a legjobb elengedni a dolgokat, akármennyire is fáj, mert akár küzd ellene, akár nem, úgyis elvesznek. Átsuhantak a fején a barátai a nemzetközi iskolákból, akikkel azt tervezték, hogy tartják a kapcsolatot, de aztán nem úgy alakult. A helyek, ahova az anyjával készültek még visszamenni, de aztán soha nem került rá sor. Nem akarta elveszíteni a tengerparti házat – az egyetlen igazi otthonát –, de végül soha nem számított, hogy ő mit akar.

4.

– Tessék a zoknit, sohasem párban!

5.

Amikor megmászták a következő dűnéket, Sydney volt a legjobb formában, a mancsa apró lavinát indított el, ahogy szökdécselt a csúcs felé. Valami felizgatta az erszényesfarkast: a füle merev volt, akár a nyílvessző, és az orra remegett. Topogott mind a négy lábán, várta, hogy a gyerekek utolérjék.

– Látsz valamit? – kiáltott Marisol az útitársuknak.

– Ah-ah-ah!

Jake megállt, hogy kifésülje a haját a szeméből.

– Ez vajon igen vagy nem?

– Még nem értem jól az akcentusát – ugratta Marisol.

6.

– A katonák hamarosan visszatérnek, nem? Egyébként nem kellett volna már visszajönniük?

– Ne aggódj! – Alexandrosz Héliosz legyintett, mint aki elhessegeti a fiú szavait. – A Kambúdzsija seregének legjobb felderítőiről és a hatalmas római hadsereg Kilencedik Légiójáról beszélünk.

Marisol merengve nézte a herceget.

– Egyszer már el kellett veszniük, különben nem lennének itt.

– Azóta jobban tájékozódnak – ígérte a herceg.

7.

Nofertiti királynő elmosolyodott.

– Kezdem érteni, hogy miért helyezték belétek a bizalmukat a Kurátorok. Nem volt igazságos részemről, hogy a külsőtök alapján ítéltem meg a jellemeteket. Az elszántságotok a magasságotok tízszerese.

– Nem vagyunk annyira alacsonyak a korunkhoz képest. – Jake azon kapta magát, hogy le kell küzdenie a késztetést, hogy lábujjhegyre álljon.

8.

Az új csapattag jobban megnézte a békát.

– Áá, én tévedtem. Néha elfelejtem, melyik Amazóniában vagyok. Ez nem rettenetes nyílméregbéka, hanem Costa Rica-i aranyvarangy. A légynek sem ártana.

– Nem legyeket eszik? – kérdezte Jake.

9.

Naomi középkorú, japán férfi volt piros flanelingben. Eddig még mintha minden felfedező férfi lett volna. Marisol eltűnődött, vajon a felfedezőnők túl eszesek ahhoz, hogy elvesszenek?

10.

És akkor megértette. Nincsenek teljesen jó vagy teljesen rossz emlékek. A párizsi piknik mennyei volt, de hangyák másztak a sütibe. Az ausztráliai kirándulás gyönyörű volt, de a végére fáradtak és izzadtak voltak, leégtek és tele voltak csípésekkel. A tengerparti ház az otthon volt neki, de társult hozzá a nagymamája elvesztésének az emléke is. Amikor utoljára látta Nanát, ő megfogta a kezét, és azt suttogta, szeretlek, és hogyan akarhatta volna Jake valaha is elfelejteni ezt a szót csak azért, hogy elfelejthesse a betegséget is?

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A Pislantások közötti világ egy varázslatos hely, ott lyukad ki minden, ami a mi világunkban elveszik. Mostani játékunk során pedig mi másé is lehetne a főszerep, mint a történetben fontos szereppel bíró elveszettek megtalálásáé? Minden állomáson olvashattok egy hosszabb-rövidebb leírást a keresendő személyről, lényről, helyről vagy épületről, nektek pedig nincs más dolgotok, mint kitalálni, kire-mire gondoltunk és beírni a rafflecopter doboz megfelelő sorába.

Figyelem, a kiadó csak magyarországi címre postáz; a nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon, ellenkező esetben automatikusan újat sorsolunk!

Leírás a játékhoz:

Ezek az állatok nevüket egyrészt a farkasokhoz hasonló testalkatuk és életmódjuk, másrészt pedig a tigrisekre emlékeztető csíkozásuk miatt kapták. Érdekesség, hogy az állkapcsaikat akár 120 fokos szögben is ki tudták nyitni, mindemellett fürge, mozgékony állat hírében álltak. Kipusztításukig (1936) Földünk legnagyobb testméretű erszényes ragadozóiként tartották őket számon.

Állomáslista:

Blogturné

02. 27. Dreamworld

02. 28. Könyv és más

03. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út – Idézetek

03. 02. Csak olvass!

03. 03. Hagyjatok! Olvasok!

03. 04. Spirit Bliss Sárga könyves út

03. 05. Sorok Között

a Rafflecopter giveaway

   

Arianna Davis: Élj merészen! Mit tanít nekünk Frida Kahlo – Blogturné

A Jaffa Kiadó jelentette meg Arianna Davis Élj merészen! című kiadványát. Mit tanít nekünk Frida? Az újságíró szerző nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a legendás Frida Kahlo élete és munkássága alapján válaszokat találjon a mai embereket foglalkoztató problémákra. Ha szívesen olvasnád a kiadványt, kövesd az állomásokat és a játék megfejtéséért cserébe megnyerheted a könyvet a kiadó felajánlásában.

Miért választottam ezt a könyvet?

Olvastam már egy könyvet Frida Kahlóról, de az inkább a tinédzsereknek szólt, tele volt képekkel, grafikonokkal és egyéb színes dolgokkal, amik a fiatalok figyelmét felkelthetik. Gondoltam, itt az ideje, hogy egy felnőtteknek szóló könyvet is olvassak Kahlóról, jobban megismerjem az életét, a személyiségét.

Véleményem a könyvről

Először is, az nagyon látszik a könyvön, hogy az írója teljesen odavan Frida Kahlóért. Példaképnek tekinti, és úgy ír róla, mintha ismerte volna, sőt, mintha még mindig "vele lenne" lélekben, és meg tudná beszélni vele, hogy mit is írjon róla a könyv lapjaira. Először ez kicsikét furcsa volt, de lényegében tudom, milyen úgy igazán rajongani valamiért, valakiért (persze nem őrült módon, csak észszerűen lelkesen), szóval megértem. Ahogyan azt is, hogy nőként miért pont Kahlót választotta rajongása tárgyaként.

Frida Kahlóval kapcsolatban egy biztos, hogy ő egy igazán erős nő, egy túlélő. Annyi szörnyűség érte az életben, a gyerekkori betegsége, a tragikus buszbalesete, a rengeteg műtét, fájdalom, a testi deformitások, hogy a baleset miatt nem eshetett teherbe, a csalfa férje, a húga, aki elárulta őt... Kahlo mégsem adta fel, és nemcsak túlélte a szörnyűségeket, hanem valóban élt is. Az alkotásai elsősorban azt mutatják meg, hogy ki volt ő, és ez nem csak a rengeteg önarcképére vonatkozik.

A könyv 10 fő fejezetből áll, amelyek Frida Kahlo életének egy-egy fontos részét tárgyalják. Önbizalom, fájdalom, kreativitás, stílus, szerelem, szerelmi csalódás, szex, identitás, barátság és az életelve, a "Viva la vida!". Az adott fejezetek az adott témát mutatják be Kahlo életének szemszögéből, különböző érdekességeket tudhatunk meg levelek, idézetek és egyebek formájában. A fejezetek pedig rávilágítanak arra, hogy mi, a 21. század emberei, főképp női, mit tanulhatunk el Kahlótól, hogyan kamatoztathatjuk a saját életünkben, a világunkban azt, amit ő példaként elénk állított.

Frida bátorsága, amellyel a hibáit felvállalja, segíthet minket abban, hogy kilépjünk az imposztorszindrómából. Ha elbizonytalanodunk akár a munkánkban, akár egy kapcsolatban, gondoljunk arra, hogy mit mondana: valószínűleg azt, hogy mindig legyünk önmagunk leglelkesebb szurkolói – még akkor is, ha mi magunk sem hiszünk egészen a nagyszerűségünkben. Lehet, hogy az érzéseinket nem tudjuk kontrollálni, de azt igen, hogy milyennek mutatjuk magunkat a külvilágnak. És ha elég jól adjuk el magunkat, akkor egy idő után talán magunk is elkezdjük elhinni azt, amit mutatunk.

Tetszett, hogy az író tényleg behozta a modern világot a könyvbe. Például a közösségi oldalakat, a rajongói csoportokat, a szelfizést. Érdekes gondolat volt, hogy Kahlo lényegében a szelfizés megalapozója, hiszen az önarcképei, ha nem is fényképezőgép által készültek, lényegében mégis szelfik. A különbség csak annyi, hogy míg Kahlo a valódi arcát és önmagát mutatta meg a festményei által, addig a mai kor embere inkább a szépített, filteres változatot osztja meg. Ebben, az önfelvállalásban, önszeretetben van még mit tanulnunk Kahlótól.

Az egyetlen, amit nem értek, hogy Kahlo okos, tehetséges feminista nőként miért egy olyan gusztustalan alakot választott férjül, mint Diego Rivera. Persze értem én, hogy a szerelem vak, de akkor is jobbat érdemelt volna egy csalfa férfinál. Sokkal jobbat.

Amit kicsit hiányoltam a könyvből, hogy mikor Kahlo festményeiről volt szó benne, nem láthattam azonnal a szöveg mellett az adott festményt. Láttam már néhány festményét, de nem az összeset, szóval nekem sokat adott volna a könyvhöz, a festményekről szóló szöveghez, ha a következő oldalon rögtön meg is nézhettem volna az adott képeket.

Ami szintén kicsit hiányérzetet okozott, az a borító. Ugyanis a rajta lévő Frida Kahlo egy idealizált Frida Kahlo. A szemöldöke dúsabb, de korántsem annyira, mint az igazi Kahlónak, bajuszkája egyáltalán nincs a rajzon. Vagyis miközben a könyv azt sugallja, hogy Frida abban hitt, hogy a valódi önmagát kell megmutatnia a festményein, addig a könyvborítón található rajz róla ezzel pont szembemegy. Én jobban örültem volna egy bajszos, bozontos szemöldökű, valódi Kahlónak a borítón.

Hogy tetszett a könyv?

Érdekes volt kicsit bővebben megismerni Frida Kahlo életét. Az biztos, hogy sokat szenvedett, erős nő volt, tehetséges, és megmutatta, hogy a legnagyobb kínok között is lehet igazán élni. Kicsit fura volt elsőre, hogy az író konkrétan úgy beszélt róla, mintha írás közben Kahlo vele lenne valamiféle szellemként (múzsaként), de megértem a rajongását. És megértem, hogy miért választotta pont őt példaképének.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki egy érdekes, erős és tehetséges nő életéről szeretne olvasni.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Minden állomáson egy-egy kérdést kaptok Frida Kahlóról, nincs más dolgotok, mint a megfejtést beírni a Rafflecopter-doboz megfelelő sorába.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítőlevélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Kérdés a játékhoz:

Milyen betegség támadta meg Fridát gyerekkorában?

Állomáslista:

Blogturné

02.19 Kelly és Lupi olvas

02.26 Csak olvass!

03.05 Spirit Bliss - Sárga könyves út

a Rafflecopter giveaway

   

Amie Kaufman–Ryan Graudin: A pislantások közötti világ – Blogturné

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Amie Kaufman és Ryan Graduin közös regénye, A pislantások közötti világ. Ennek örömére a Blogturné Klub bloggerei bemutatják a két unokatestvér, Marisol és Jake hihetetlen kalandokkal és élményekkel teli utazását egy olyan varázslatos világban, ami az elveszett dolgoknak, lényeknek, embereknek ad otthont.

Kövessétek a turnét, és nyerjétek meg a kiadó által felajánlott nyereménykönyv egy példányát.

Miért választottam ezt a könyvet?

A nagyon klassz borítója és az érdekes fülszövege alapján kalandos, varázslatos ifjúsági fantasynek reméltem, ami jó szórakozást nyújt majd a munkanapok végén.

Véleményem a könyvről

A történet két főszereplője Marisol és Jake Beruna, akik unokatestvérek. A nagymamájuk nemrég meghalt, ezért a családjaik elmentek a nagyi házához, hogy összepakolják a cuccait, aztán eladják az épületet. Marisol azonban nem akar megválni sem a háztól, sem a nagymamája emlékétől, ezért mikor a kezébe akad egy a nagyija által rajzolt kincses térkép, ráveszi Jake-et, hogy kövessék az útmutatást. Azt reméli, ha valami értékeset találnak, akkor abból ki tudják fizetni a ház felújítását, fenntartását, és így megtarthatják azt családi nyaralónak. Ám a kincskeresés közben beszippantja őket a pislantások közötti világ. Az a hely, ahová az eltűnt emberek, helyek és tárgyak kerülnek. Marisol és Jake haza akarnak jutni, ám a rejtélyes férfi, aki segíthetne ebben, elmenekül előlük. A két gyereknek az a feladata, hogy megtalálják, még mielőtt túl késő lenne, és örökre ebben a furcsa világban ragadnának.

Az eseményeket felváltva olvashatjuk Marisol és Jake szemszögéből E/3-ban. Ez ebben az esetben azért tetszett, mert a két főszereplő teljesen másképp gondolkozik és érez az emlékeivel kapcsolatban, és épp ezért teljesen másképp élik meg a kalandjaikat. Marisol foggal-körömmel ragaszkodik az emlékeihez, egyszerűen nem tud lemondani a múltról, akkor sem, amikor pedig arra lenne szükség. Jake ezzel szemben inkább kitörölné a fájdalmas emlékeit csak azért, hogy megszabaduljon az ezekkel járó rossz érzésektől is. A történet során mindketten személyiségfejlődésen mennek át, Marisol megtanulja az elengedést, Jake pedig rájön, hogy rossz emlékek nélkül jók sincsenek.

A történet bár kalandos ifjúsági fantasyregény, a középpontjában mégis inkább a gyászfeldolgozás, az elengedés motívuma áll. Talán az elmúlt nehézkes évek hatására íródott meg, mert a Covid, az orosz–ukrán háború mindenkit, még a gyerekeket is rádöbbentette a szeretteink és a saját múlandóságunkra is. A regény talán segíthet abban, hogy a fiatalok feldolgozhassák a hátuk mögött lévő éveket, az esetleges veszteségeiket, vagy a félelmeiket a lehetséges veszteségektől.

A két főszereplő 12-13 éves, vagyis pont célközönség-korabeliek. A személyiségük, gondolataik, érzéseik könnyedén átérezhetők az adott korosztály számára. A gyereklelkű felnőtt olvasók pedig igazán aranyosnak, szerethetőnek fogják találni őket.

A pislantások közötti világ ötlete kifejezetten érdekes. Bár nem ez az első regény, amely feldolgozza, hová kerülhetnek az eltűnt dolgok (lásd pl. Rowlingtól A karácsonyi malac című könyvet), de a két író mégis egyedi módon építette ki az általuk kitalált világot. Tetszett, hogy ebben az esetben olyan helyek, tárgyak és emberek jelennek meg ebben a különleges világban, amelyeket és akiket a mi valóságunkból is ismerhetünk. Felbukkan benne például a Loch Ness-i szörny, Amelia Earhart, a mára kihalt tasmán tigris, a megalodon, Nofertiti, az alexandriai könyvtár, és még sorolhatnánk. Olvasás közben végig kíváncsian vártam, hogy legközelebb milyen általam ismert ember, tárgy, hely stb. kerül majd elő. A történet és a könyv végén található kurátori akták nemcsak érdekesek emiatt, hanem tanulhatunk is belőlük olyasmikről, amik egyszer a világunk részei voltak.

A történet fő szála lényegében arról szól, hogy Marisolnak és Jake-nek meg kell találniuk egy Christopher Creaturo nevű férfit, hogy hazajuthassanak. Hogy ki ez a férfi pontosan, és miért keresik, arról nem igazán lehet spoiler nélkül írni, de a lényeg, hogy őt kutatva mennek át rengeteg érdekes, izgalmas kalandon. Miatta járják be a pislantások közötti világ különleges helyeit. Szerintem a cselekményszál annyira színes és kalandos, hogy a fiatal olvasókat (és a fiatal lelkű felnőtt olvasókat is) biztosan beszippantja majd. Én legalábbis nagyon szerettem Marisollal és Jake-kel vándorolni a különböző helyszíneken keresztül.

Nagyon érdekelt, hogy ki is valójában Christopher Creaturo, mert sejtettem, hogy van valami titok vele kapcsolatban. Kíváncsian vártam, hogy kiderüljön, mi is a célja, miért teszi, amit tesz.

A történet vége, a két gyerek által megtanult tanulságok is klasszak voltak, elégedett voltam a regény lezárásával. Csak egy cseppnyi hiányérzetem maradt, mert szívesen megtudtam volna, hogy ki is pontosan az Adminisztrátor, miért irányítja ezt a helyet (vagy talán ő is hozta létre?), miért veszi el az emberek emlékeit, ha aztán olyan gondosan eltárolja azokat. Körülötte is sok titok van, amire végül nem derült fény. Elvileg lesz folytatása majd a történetnek, talán abból ez is kiderül.

Hogy tetszett a könyv?

Szerintem kalandos volt, imádtam felfedezni a pislantások közötti világ elveszett dolgait, személyeit és helyeit. Emellett nagyon tetszett a történet gyásszal, elengedéssel kapcsolatos szála és tanulsága. Szerintem ez egy nagyon klassz kis ifjúsági fantasy.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak a fiataloknak és fiatal lelkű felnőtteknek, akik szeretnek különleges fantasyvilágokban kalandozni. Valamint azoknak, akik olvasnának egy tanulságos történetet a gyászról és elengedésről.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A Pislantások közötti világ egy varázslatos hely, ott lyukad ki minden, ami a mi világunkban elveszik. Mostani játékunk során pedig mi másé is lehetne a főszerep, mint a történetben fontos szereppel bíró elveszettek megtalálásáé? Minden állomáson olvashattok egy hosszabb-rövidebb leírást a keresendő személyről, lényről, helyről vagy épületről, nektek pedig nincs más dolgotok, mint kitalálni, kire-mire gondoltunk és beírni a Rafflecopter-doboz megfelelő sorába.

Figyelem, a kiadó csak magyarországi címre postáz; a nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon, ellenkező esetben automatikusan újat sorsolunk!

Leírás a játékhoz:

Egy állítólagos élőlény, amely a skóciai Ness-tóban él Inverness városa közelében. A jetivel együtt a kriptozoológia (vitatott létezésű lényekkel foglalkozó „tudomány”) egyik legismertebb témája. A róla szóló legenda már évszázadok óta kering.

Állomáslista:

Blogturné

02. 27. Dreamworld

02. 28. Könyv és más

03. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út – Idézetek

03. 02. Csak olvass!

03. 03. Hagyjatok! Olvasok!

03. 04. Spirit Bliss Sárga könyves út

03. 05. Sorok Között

a Rafflecopter giveaway

   

Balatoni József (Jocó bácsi): Tanár vagyok! És?

Miért választottam ezt a könyvet?

A Facebookon elég sokszor szembejött már velem Jocó bácsi oldala, amin érdekes posztokat olvashattam. Kisgyerekkorom óta tanár akartam lenni (előbb akartam az lenni, mint író), a tanítási gyakorlatokon imádtam a kicsikkel és nagyokkal foglalkozni (az egyetem alatt ezek voltak a legérdekesebb, legtanulságosabb időszakok az életemben), és meg is szereztem a magyartanári diplomát. Aztán rájöttem, hogy bár imádom a fiatalokat, nem biztos, hogy ebben az oktatási rendszerben tanár akarnék lenni, úgyhogy inkább másfelé indultam el az életem útján. Amit most már egyáltalán nem bánok, viszont időnként még mindig elgondolkozom rajta, hogy milyen jó lenne gyerekekkel foglalkozni. Szóval jólesett posztokat olvasni az iskolai életről, Jocó bácsi diákjairól, a tanításról, a tanárlét örömeiről és nehézségeiről, az iskolai vicces és komoly helyzetekről stb. És mivel a Facebookon ezt érdekesnek találtam, úgy gondoltam, biztosan a könyv is leköt majd.

Véleményem a könyvről

Amikor megérkezett hozzám a könyv, azonnal egy pozitív élménnyel lettem gazdagabb. Ugyanis kinyitottam, és találtam benne egy dedikálást Jocó bácsitól. Nem tudom, hogy ez egy egyszeri ajándék nekem, vagy az író mások könyveit is alá szokta írni (mármint hivatalos dedikálási eseményen kívül), de akárhogy is, ez egy igazán kedves gesztus volt.

Őszintén bevallom, amikor először megláttam a könyvet, fogalmam sem volt, mire számíthatok. Egy tanár gondolatait, élményeit, véleményét olvashatom majd a könyvben könnyedebb, anekdotázó stílusban? Vagy a tanítás komolyabb témáiról is szó lesz? Esetleg a tanárok, diákok, az egész iskolarendszer aktuális problémáiról?

Végül, ahogy olvasni kezdtem, rájöttem, hogy elsősorban egy önéletrajzot tartok a kezemben. Persze szó van benne a tanításról, a diákokról, könnyedebb iskolai témákról és nagyobb gondokról is, de elsősorban az íróról szól. Az ő gyerekkoráról, arról, miképp élte meg, hogy kiskorában egy trauma hatására dadogni kezdett, a gimnáziumi és egyetemi élményeiről, a függőségeiről, a hírnévvel együtt járó pozitívumokról, negatívumokról és felelősségről, a baráti és szerelmi kapcsolatairól, a házasságáról és annak véget éréséről, és persze a munkájáról.

Nem tudom, miért, de alapvetően szeretem a valós emberek életéről szóló könyveket. Szeretek bepillantást nyerni mások mindennapjaiba, gondolataiba, érzéseibe, gondjaiba és örömeibe. Látni, hogy mások miképpen gondolkoznak a világ dolgairól. A könyv stílusa közvetlen, őszinte volt, és ezt nagyon értékeltem. Szerintem az ilyen őszinteség könnyedén bevonzza az olvasókat, engem legalábbis sikerült. A könyv tele van érdekes gondolatokkal, témákkal, és olyan vallomásokkal, amiket mindenki előtt megtenni nem lehetett könnyű. Szerintem ez a könyv egyfajta terápia is lehetett az író számára, kiírta magából mindazt, ami a lelkét nyomta, ami a gondolatait foglalkoztatta. Úgy gondolom, bátor dolog volt részéről.

Együtt tudtam érezni azzal a dadogós, félénk, kompexusos kisfiúval, aki valaha Jocó bácsi volt, mert én magam is rengeteg komplexussal küzdöttem anno diákként. És igen, a tanárok néha nem könnyítették meg ezt nekem, ahogyan neki sem. Míg ő kollégiumba került a középiskolában, és ott találta meg végül a helyét és önmagát, nekem ez csak az egyetem alatt sikerült. De pontosan tudom, hogy mekkora küzdelem legyőznie az embernek önmagát. Viszont ha sikerül, akkor az nagy győzelem.

Szerencsére nekem sosem volt gondom az alkohollal, lévén antialkoholista vagyok, ettől függetlenül ismerem a függőséget. Nekem az evéssel volt egész életemben nehézkes a kapcsolatom. Ezért tudom, milyen nehéz kontrollálni egy függőséget, és a helyes úton tartani önmagunkat. Ehhez is hatalmas erő kell. Ahhoz meg még inkább, hogy megtaláljuk a függőség okát, és azt fel tudjuk dolgozni. Tetszik, hogy Jocó bácsi nyíltan vállalja a problémáit, és teljesen igaza van abban, hogy a gyerekeknek csak akkor tudunk segíteni, ha őszinték vagyunk velük. Ha nem álszenteskedünk. Ha a saját problémáinkat ismerve, megértve képesek vagyunk az övéiket is megérteni.

A pánikrohamok is ismerősek, bár szerencsére rajtam általában éjszakánként jöttek ki, és csak az életem egy bizonyos időszakában, aminek szerencsére már vége. Szerintem ez sem szégyen. Őszintén szólva az emberek 90%-ára biztosan ráférne egy pszichológus, annyira szét van esve mindenki. Csak van, aki beismeri, és van, aki eltitkolja. Számomra pozitív, hogy egy ember, egy tanár nem akarja tökéletesnek mutatni magát, nem álszenteskedik. Szerintem a diákok így sokkal jobban meg tudnak bízni benne.

Leginkább persze azok a részek foglalkoztattak, amik az iskoláról szóltak. Egyfelől diákként nem sok jó tapasztalatom volt. Egyfelől, mert megszenvedtem én is az iskolai bántalmazást, másfelől, mert őszintén szólva, talán 5 olyan tanárom volt a 17 év (általános iskola, gimnázium, egyetem) során, akiről őszintén azt tudnám mondani, hogy jó tanárok. A többségük leadta az órát, és ennyi. És volt köztük néhány, akire szobanövényt sem bíznék, nemhogy gyereket. De Jocó bácsi bejegyzéseit és könyvét olvasgatva nekem az jött le, hogy ő nemcsak leadja az anyagot, hanem tényleg foglalkozik is a diákjaival. És bár nagyon nehéz jó tanárnak lenni, hiszen időt, energiát, rengeteg érzelmet kell áldozni a gyerekekre, mégis megéri. Mert a jó tanár visszakapja azt a szeretetet, amit adott. Ha megadatott volna, hogy tanítsak, én is arra törekedtem volna, hogy ilyen tanár legyek.

Igen, poszt-Covid. Létezik. Ez is. Onnantól kezdve nagyon lassú tempóban közlekedtem az iskolában, végig kapaszkodva a korlátban. Kénytelen voltam, mert szinte minden órám a második emeleten van, ráadásul rögtön egy nyolc tanítási órás nappal kezdtem. Óráról órára egyre gyengébb voltam, a gyerekek pedig egyre együttműködőbbek. Azt vettem észre, hogy a nagy lakli kamaszok kísérgetnek, a tempómban jönnek mellettem, és ahol már nem volt korlát, ott beálltak mellém két oldalra. Aggódtak és féltettek. Hihetetlenül jó érzés volt.

Jocó bácsi sok olyan témát is előhozott a könyvben, ami számomra nagyon fontos, ezért egyfelől érdeklődve olvastam őt, másfelől teljesen egyetértettem vele. Megtalálhatjuk a kötetben gondolatait a többi között az állatvédelemről, LMBTQ-témában, a közösségi médiáról és úgy alapvetően a médiáról, az önkéntes közösségi munkáról, mások segítéséről. Nagyon tetszett, ahogy az író a házasságáról és a különválásról írt. Sajnos sok férfi a tulajdonának hiszi a feleségét, és ha a nő valamiért nem boldog és elhagyja, a férfi legrosszabb énje kerül előtérbe. Ezzel szemben Jocó bácsi soraiból nekem az jött le, hogy bár nagyon nehéz volt az elválás, megmaradt a tisztelet, a barátság és a szeretet. És ez szintén szimpatikus számomra.

Hogy tetszett a könyv?

Az író őszintesége, az, hogy megmutatta a sebezhető pontjait, hogy mert mások előtt is esendő ember lenni, nagyon szimpatikus volt számomra, ahogyan az is, ahogyan a tanításról, a diákjairól, az állatvédelemről, LMBTQ-témákról, az önkéntes segítő munkákról, a házasságáról és válásáról gondolkozik. Engem teljesen lekötött ez a könyv, rengeteg érdekes téma előkerült az oldalakon, amikről érdemes meghallgatni Jocó bácsi véleményét, hogy aztán tőle függetlenül is sokat beszélgessünk ezekről.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti az önéletrajzi könyveket. Azt, amikor egy ember őszintén beszél önmagáról, a problémáiról, az őt foglalkoztató témákról. És azoknak, akiket érdekel a tanítás, a jelenlegi iskolarendszer.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT