Mindig is érdekeltek az elvont filmek. Nem mindig értettem őket, nem mindig tetszettek, de mindig élveztem a rajtuk való gondolkozást. Olyanok, akár egy-egy rejtvény, amit meg kell fejtenie a nézőnek. A Violet és Daisy című filmet is azért néztem végig, mert felpörgette az agyamat, és meg akartam fejteni, hogy valójában miről is szólhat.
Már maga az alaptörténet is bizarr és irracionális egy épeszű ember számára. Két fiatal lány bérgyilkosnak áll, csak hogy meg tudják venni a legújabb menő ruhákat és egyéb luxustermékeket. Amitől irracionálissá válik a helyzet, hogy egyáltalán nem pszichopatákról beszélünk esetükben, hanem teljesen átlagos fiatalokról, akik vágynak a szeretetre, barátságra, megvannak a maguk fájdalmai és félelmei, és pontosan felfogják, értik és átérzik, mit jelent a halál.
Nagyon szeretem a Szívek szállodája című sorozatot, és tetszett A burok valamint a Hanna – Gyilkos természet című film is, ezért a két főszereplő miatt érdeklődve ültem le a tévé elé. Nos, az érdeklődésem körülbelül az ötödik percnél megcsappant. Nem láttam értelmét a sztorinak. Aztán ez bosszantani kezdett, ezért továbbnéztem a filmet, és megpróbáltam rájönni, mit is akarhat mondani a történet.
Egyfelől adott két lelkileg sérült lány, aki megbízásból, pénzért gyilkol. Nem azért, mert éheznek, hajléktalanok és muszáj nekik, hanem azért, hogy menő cuccokat szerezhessenek. Ez lehet a kapitalista, fogyasztói társadalom kritikája is akár. Ha gyilkolni csak kevesen is, az emberek egy jó része nagyon sok mindenre képes olyan cuccokért, amikre valójában nincs is szüksége. Egy ruháért, egy okostelefonért, egy ékszerért, egy jó kocsiért stb.
Ezek a cuccok egyfajta presztízst adnak az embernek, köszönhetően a magazinoknak, tévének, plakátoknak, reklámoknak, amik azt sugallják, megváltozik az életed, ha ezeket a magadénak tudhatod. Persze, ritkán következik be ez a változás az adott cuccnak köszönhetően. És mégis megvesszük, mégis költünk rá, mégis képesek vagyunk ostoba, nem helyes vagy egyenesen rossz dolgokat tenni, hogy megszerezzük.
Aki szerencsés, végül rájön, hogy a tárgyak nem tesznek boldoggá, nem beszélgetnek veled, nem ölelnek meg, nem szeretnek, erre csak az emberek képesek. A filmben Violet is kapizsgálja ezt, de a film vége számomra arra utal, hogy Daisy az, aki ezt ténylegesen is megértette. Spoiler nélkül csak annyit mondok, ajándékozás, ebből, aki látta vagy megnézi majd a filmet, érti, hogy pontosan mire is gondolok.
A kivégzendő célponttal töltött idő alatt a lányok kiszakadnak a megszokott világból, és a férfival való beszélgetéseknek köszönhetően előássák az elfojtott lelki sérüléseiket. Felszínre kerül a múltjuk, a családi gondjaik, a jelenben lévő problémáik, elmélkednek azon, mi a barátság, mit jelent a család, a szeretet. Bár lényegében egy lakásban töltik ezt az időt, mégis egyfajta lelki-szellemi utazáson vesznek részt, amely során megismerhetik önmagukat, egymást és az élet lényegét.
A másik fontos mondanivaló, amit felfedeztem a filmben, hogy az idő véges. Ezt tudnunk kell, amikor összeveszünk azokkal, akiket szeretünk. Mert lehet, hogy holnap már nem tudunk bocsánatot kérni vagy megbocsátani nekik, egyszerűen azért, mert többé nem lesz rá lehetőségünk. Persze, van olyan, amit nem lehet megbocsátani, de a megbocsátható bűnöknél, az apróbb vitáknál mindig eszünkbe kell jutnia, hogy az élet kiszámíthatatlan és szó szerint bármikor véget érhet. Egy betegséggel, egy balesettel vagy akár egy bérgyilkos lány lövéseivel.
Violet és Daisy barátsága is érdekes. Csak ők vannak egymásnak, senki másra nem számíthatnak az életben, veszélyes helyzeteket élnek át együtt, még sincs meg köztük a teljes bizalom. Azt sajnálom, hogy ez a szál nem lett teljesen kifejtve, Violet régi társáról is csak keveset tudunk, és a film vége is azzal a sugallattal ért véget számomra, hogy ez a barátság valahol elromlott, valahogy nem lett sem elvarrva, sem megjavítva, és ettől lezáratlanság érzés támadt bennem.
A filmet csak olyan fanatikusoknak ajánlom, amilyen én is vagyok, akik mindenképpen meg akarják érteni azt a történetet is, amiben elsőre nem nagyon látni az értelmet. Persze, hogy a fenti gondolatok valóban megtalálhatók a filmben, vagy csak én akartam túlzottan valami lényeget találni benne, azt nem tudom. Nézzétek meg, és ha van kedvetek, írjátok meg, ti hogyan értelmeznétek a történetet. :)
Kedvenc szereplő: Daisy.
Kedvenc jelenet: a „Mert akkor már nincs semmid...” vita.
Már maga az alaptörténet is bizarr és irracionális egy épeszű ember számára. Két fiatal lány bérgyilkosnak áll, csak hogy meg tudják venni a legújabb menő ruhákat és egyéb luxustermékeket. Amitől irracionálissá válik a helyzet, hogy egyáltalán nem pszichopatákról beszélünk esetükben, hanem teljesen átlagos fiatalokról, akik vágynak a szeretetre, barátságra, megvannak a maguk fájdalmai és félelmei, és pontosan felfogják, értik és átérzik, mit jelent a halál.
Nagyon szeretem a Szívek szállodája című sorozatot, és tetszett A burok valamint a Hanna – Gyilkos természet című film is, ezért a két főszereplő miatt érdeklődve ültem le a tévé elé. Nos, az érdeklődésem körülbelül az ötödik percnél megcsappant. Nem láttam értelmét a sztorinak. Aztán ez bosszantani kezdett, ezért továbbnéztem a filmet, és megpróbáltam rájönni, mit is akarhat mondani a történet.
Egyfelől adott két lelkileg sérült lány, aki megbízásból, pénzért gyilkol. Nem azért, mert éheznek, hajléktalanok és muszáj nekik, hanem azért, hogy menő cuccokat szerezhessenek. Ez lehet a kapitalista, fogyasztói társadalom kritikája is akár. Ha gyilkolni csak kevesen is, az emberek egy jó része nagyon sok mindenre képes olyan cuccokért, amikre valójában nincs is szüksége. Egy ruháért, egy okostelefonért, egy ékszerért, egy jó kocsiért stb.
Ezek a cuccok egyfajta presztízst adnak az embernek, köszönhetően a magazinoknak, tévének, plakátoknak, reklámoknak, amik azt sugallják, megváltozik az életed, ha ezeket a magadénak tudhatod. Persze, ritkán következik be ez a változás az adott cuccnak köszönhetően. És mégis megvesszük, mégis költünk rá, mégis képesek vagyunk ostoba, nem helyes vagy egyenesen rossz dolgokat tenni, hogy megszerezzük.
Aki szerencsés, végül rájön, hogy a tárgyak nem tesznek boldoggá, nem beszélgetnek veled, nem ölelnek meg, nem szeretnek, erre csak az emberek képesek. A filmben Violet is kapizsgálja ezt, de a film vége számomra arra utal, hogy Daisy az, aki ezt ténylegesen is megértette. Spoiler nélkül csak annyit mondok, ajándékozás, ebből, aki látta vagy megnézi majd a filmet, érti, hogy pontosan mire is gondolok.
A kivégzendő célponttal töltött idő alatt a lányok kiszakadnak a megszokott világból, és a férfival való beszélgetéseknek köszönhetően előássák az elfojtott lelki sérüléseiket. Felszínre kerül a múltjuk, a családi gondjaik, a jelenben lévő problémáik, elmélkednek azon, mi a barátság, mit jelent a család, a szeretet. Bár lényegében egy lakásban töltik ezt az időt, mégis egyfajta lelki-szellemi utazáson vesznek részt, amely során megismerhetik önmagukat, egymást és az élet lényegét.
A másik fontos mondanivaló, amit felfedeztem a filmben, hogy az idő véges. Ezt tudnunk kell, amikor összeveszünk azokkal, akiket szeretünk. Mert lehet, hogy holnap már nem tudunk bocsánatot kérni vagy megbocsátani nekik, egyszerűen azért, mert többé nem lesz rá lehetőségünk. Persze, van olyan, amit nem lehet megbocsátani, de a megbocsátható bűnöknél, az apróbb vitáknál mindig eszünkbe kell jutnia, hogy az élet kiszámíthatatlan és szó szerint bármikor véget érhet. Egy betegséggel, egy balesettel vagy akár egy bérgyilkos lány lövéseivel.
Violet és Daisy barátsága is érdekes. Csak ők vannak egymásnak, senki másra nem számíthatnak az életben, veszélyes helyzeteket élnek át együtt, még sincs meg köztük a teljes bizalom. Azt sajnálom, hogy ez a szál nem lett teljesen kifejtve, Violet régi társáról is csak keveset tudunk, és a film vége is azzal a sugallattal ért véget számomra, hogy ez a barátság valahol elromlott, valahogy nem lett sem elvarrva, sem megjavítva, és ettől lezáratlanság érzés támadt bennem.
A filmet csak olyan fanatikusoknak ajánlom, amilyen én is vagyok, akik mindenképpen meg akarják érteni azt a történetet is, amiben elsőre nem nagyon látni az értelmet. Persze, hogy a fenti gondolatok valóban megtalálhatók a filmben, vagy csak én akartam túlzottan valami lényeget találni benne, azt nem tudom. Nézzétek meg, és ha van kedvetek, írjátok meg, ti hogyan értelmeznétek a történetet. :)
Kedvenc szereplő: Daisy.
Kedvenc jelenet: a „Mert akkor már nincs semmid...” vita.
10/6 pont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése