A legveszélyesebb virág

A festmény, amely a novellát ihlette.

A vázában lévő rózsák édeskés illata betöltötte a verandát, és elbódította az asztalka mellett ülő, fiatal nőt. Lehunyta a szemét, szinte beleszédült. Egy méh döngicsélését hallotta, édes-bús vágyakozással zenélt a vörös és fehér szirmok rejtekében. A nő mutatóujja belenyomódott az ölében heverő rózsaszál egyik éles tüskéjébe. A fájdalom emlékeztette rá, hogy a legártatlanabbnak tűnő virágok a legveszélyesebbek.

Hosszú, vörös ruhája lánghullámokat vetett a lemenő nap fényében, elfedte a bokáját, és szétterült a lába körül, a földön. Ujjából egy vércsepp a selymes anyagon landolt, az azonos színnek köszönhetően észrevétlenül olvadt bele. A nő a földet bámulta, pont azt a helyet, ahol néhány nappal azelőtt még a leány térdelt előtte a bocsánatát kérve, és azt mondta, vége van. De hogy is bocsáthatna meg valakinek, aki kitépte a szívét, és apró cafatokra szaggatta?

A bizalmába fogadta őt. Az otthonába. A családjába. Az a lány pedig tönkretett mindent.

Az orrához emelte a rózsát, a szirmok selymes csiklandozását tűrve mélyet lélegzett a bimbóból. Végül felállt, kissé megingott, de a szék karfájába kapaszkodva hamar visszanyerte az egyensúlyát. A rózsaszálat visszatette társai közé a vázába, majd besétált a házba. Lépteit lassúra vette, utoljára jár itt, tudta jól. Épp ezért meg akart nézni mindent még egyszer, alaposan, hogy emlékezete megőrizze a falak legapróbb repedéseit is.

Belekapaszkodott az előtér lépcsősorának faragott gombjába; a múlt, akár egy színpadra termett történet, megelevenedett előtte. Itt találkozott vele először. Most is tisztán látta maga előtt az ötéves, árvává vált kislányt, amint belép a ház ajtaján, hogy megismerje távoli rokonait, akik mostantól vigyáznak majd rá. Aztán a nappali színes mintákkal átszőtt szőnyegén ülve fogadták egymást testvérré.

Leguggolt, megérintette a mostanra megkopott anyagdarabot, majd a kandallóhoz lépett. Tavasz lévén most nem volt begyújtva. Párkányán tucatnyi fénykép állt. A legtöbb róluk készült, középen azonban az ő esküvői fotója díszelgett. Mások képén csak a mennyasszony és a vőlegény szerepelt, ám ő odahívta fogadott húgát is, így három mosolygó ember nézett most vissza rá.

Az emeleti szobát már régen átalakították. A virágos tapéta, aprócska ágy, rózsaszín ágynemű és rengeteg baba eltűnt, helyette egy fiatal lányhoz méltó szoba képe fogadta a belépőt. A nő leült az ágyra, hátradőlt, és felnézett a plafonra. Hányszor hevertek így egymás mellett, miközben a jövőről, fiúkról, szerelemről, családról susmorogtak. Itt, a húga hálószobájában mesélte el az első csókot is, amit későbbi férjétől, akkori vőlegényétől kapott.

Nem pihent sokáig, nagy nehezen ismét talpra küzdötte magát, és saját hálószobája felé vette az útját. Tudta, nem halaszthatja tovább, muszáj ennek véget vetni. A telefon helye a hatalmas hitvesi ágy bal oldalán, az éjjeliszekrényen volt. Nem nézett szét ebben a helyiségben, egyenesen odasétált, felvette a kagylót és tárcsázott.

- Telefonközpont, kit kapcsolhatok? – érdeklődött unott hangon a központos kisasszony.

- A rendőrkapitányságot kérném – felelte a nő. Néhány másodpercig csend volt, aztán a vonal másik végén egy nyugodt, szimpatikus hang szólalt meg.

- St. Lyoni Rendőrkapitányság. Miben segíthetek? – A nő mély lélegzetet vett, majd megköszörülte a torkát.

- Mrs. Carols vagyok a Thorn Street 13. szám alól. Gyilkosságot szeretnék bejelenteni – pillantott végül az ágyra. Férje a megszokott helyén feküdt, szeme fennakadt, csupasz mellkasa bal oldalán vér szivárgott a golyó ütötte lyukból. Mellette, azon a helyen, ahol ő maga szokott aludni, most fogadott húga pihent. A leány lehunyta a szemét, mintha holtában is szégyellné magát.

- Megöltem a férjem és a szeretőjét – mondta ki Rose Carols.

Igen, a legártatlanabbnak tűnő virágok a legveszélyesebbek.