Kavagucsi Tosikadzu Mielőtt a kávé kihűl című könyvét azért választottam ki magamnak, mert érdekel a keleti kultúra, és kíváncsi voltam, hogy vajon milyen is lehet egy japán színdarab regényváltozata.
A történet egy kis kávézóban játszódik, amelyet furcsa mítosz leng körbe. Állítólag, ha valaki leül az egyik asztal melletti székre, az bizonyos szabályok mellett utazhat az időben. A szabályok szerint, amíg a múltban van, nem állhat fel a székről, így csak azokkal tud kommunikálni, akik az adott napon ott vannak a kávézóban. Nem változtathatja meg a jövőt, bármit is tesz a múltban. Valamint azelőtt még meg kell innia a jelenben elé tett és az időutazás során magával vitt kávét, mielőtt az kihűlne, és amint az utolsó kortyot is megitta, visszatér a jelenbe. Ha nem issza meg időben a kávét, akkor viszont két világ között reked, és szellemmé változva a mágikus széken ülve kell töltenie az örökkévalóságot, míg valaki más le nem marad a kávé megivásáról.
Felépítés
A történet négy fejezetből áll, amely négy nő történetét meséli el. Egy elhagyott szerelmesét, egy borzalmas helyzetben lévő feleségét, egy lelkifurdalással küzdő nővérét és egy önfeláldozó anyáét. A történetek önmagukban is teljes egészek, de összefüggnek egymással, lévén a szereplők nem csak a saját fejezetükben bukkannak fel, és az adott fejezetek főcselekménye is megjelenik utalás szintjén mind a korábbi, mind a későbbi fejezetekben.
A szövegen érződik, hogy eredetileg színdarab volt. Nem is filmként, hanem színpadon megjelenített játékként láttam magam előtt olvasás közben, ami egyáltalán nem volt zavaró, sőt, nagyon szórakoztatónak és érdekesnek találtam.
Ami kicsikét nehézkessé tette az olvasást, az a sok japán név, amiről először azt sem tudtam eldönteni, hogy férfihez vagy nőhöz tartozik-e. Kellett némi idő és visszalapozgatás ahhoz, hogy mindig tudjam, ki beszél éppen vagy kiről beszél. Aztán végül megtanultam, hogy kit hogyan hívnak, és megoldódott ez a probléma.
Elhagyott, szerelmes nő
Fumikót egy hete pont az adott kávézóban hagyta el a párja, aki jó munkát kapott külföldön, és inkább azt választotta. A nő azóta is bánja, hogy beletörődött a férfi döntésébe, és nem mondta el legalább azt, mit érez, nem próbálta meg egyáltalán visszatartani őt. Gyötri a tudat, hogy talán, ha megnyílik a férfinak, akkor mégis mellette döntött volna a munkalehetőséggel szemben.
Szerintem mindenki volt már úgy, hogy adott helyzetben nem jutottak eszébe a megfelelő szavak, mert annyira sokkos volt, hogy nem tudta kimondani őket. Aztán utólag verte a fejét a falba, hogy mekkora idióta volt. És bármit megadott volna azért, hogy visszamehessen az időben, és ha nem is változtathatja meg a végkimenetelt, legalább a másik szemébe mondja, amit gondol, érez. Ez valamiféle megnyugvást, lezárást hozna az embernek, hogy ne a múlton rágja magát, és azon, mit kellett volna mondania. Fumiko is tudja, hogy a végkimenetel nem fog változni, a barátja így is, úgy is elmegy külföldre a munkája miatt, ám mégis ki akarja önteni neki a szívét, hogy megnyugodhasson.
Szóval teljesen reális szerintem, hogy Fumiko vállalja a kockázatot. Ha tudnám, hogy csak annyit kell tennem a biztonságos hazajutásért, hogy időben megigyam a kávémat, akkor szerintem nekem is megérné, hogy visszamenjek bizonyos helyzetekbe, és kimondjam, amit ki kell.
Kíváncsi voltam rá, hogy mit mond majd az exének, és ha nem változtathatja meg a jövőt, akkor vajon úgy érzi-e majd a jelenbe visszatérve, hogy volt értelme az időutazásnak… Annyit mondhatok, hogy a végén volt egy aprócska csavar, amit érdekesnek találtam.
A terhet cipelő, szerelmes feleség
Kohtake ápolónő és feleség. A férje, Fuszagi Alzheimer-kóros, mostanra odáig súlyosbodott az állapota, hogy meg sem ismeri a feleségét. A férfi tudatalattija viszont újra és újra elvezényeli őt a kávézóba, ahol ösztönösen olyan dolgokat tesz, amik a múltjához kötődnek. Kohtake természetesen nehezen viseli, hogy a férje bár még él, máris elvesztette, a fájdalmát pedig úgy próbálja elnyomni, hogy nem feleségként, hanem ápolónőként viszonyul Fuszagihoz. De ez vajon helyes? Nem veszít ezzel el még valamit azon kívül, amit már eddig is elveszített?
Véletlenül kiderül, hogy Fuszagi, amikor még önmaga volt, írt egy levelet a feleségének, de valamiért sosem adta át neki. Amikor Kohtake megtudja ezt, azért megy vissza a múltba, hogy megkérhesse a férjét, hadd olvassa el a levelét. Vajon szerelmeslevélről van szó, vagy valami más titkot rejtenek a Fuszagi által írt sorok?
Nagyon együtt tudtam érezni Kohtakéval. Az Alzheimer-kór leginkább a beteg szerettei számára borzalmas, el sem tudom képzelni, micsoda fájdalom lehet, ha az, akit szívből szeretsz, fel sem ismer. Én is mindenképpen kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon mit is írt nekem a férjem, amikor még önmaga volt, szóval teljesen megértem, hogy Kohtake vállalta az időutazás veszélyeit. Az a tanulság pedig, amivel végül ez az utazás járt, igazán tetszett.
A bűntudatos nővér
Hirainak egy snackbárja van a kávézóval szemben, és sok időt tölt a kávézóban is, az ottani személyzettel végül is barátfélék. A húga, Kumi időről időre meglátogatja őt, hogy rávegye, jöjjön haza. Hirai ugyanis úgy döntött, hogy nem akar beszállni a családi fogadó vezetésébe, lelépett otthonról és saját életet elalakított ki, így a húgára (és a szüleikre) maradt a fogadó vezetése.
Ez az a fejezet számomra, amelyben nagyon kiütközik a nyugati és keleti gondolkodásmód különbsége. Hirainak ugyanis abban a kultúrában szinte egyfajta kötelessége lett volna átvenni a családi üzletet akkor is, ha őt ez boldogtalanná teszi. Én viszont, nyugati gondolkodású emberként úgy gondolom, hogy mindenkinek csak egy élete van, és azt nem úgy kell élnie, ahogyan mások (a szülei, a testvére, a társadalom stb.) elvárja tőle, hanem úgy, ahogyan az őt boldoggá és elégedetté teszi.
Épp ezért megértem Hirai bűntudatát, főképp azok után, ami történik majd (nem spoilerezek róla), de a történetének végkifejletével nem értek egyet.
Az igazi anya
Az utolsó fejezet többféle módon is eltér a többitől. Egyfelől ebben az esetben nem egy vendég, hanem a kávézó tulajdonosának, Nagarénak a felesége vállalkozik az időutazásra. Másfelől ő nem a múltba, hanem a jövőbe akar eljutni.
Nagare és a felesége, Kei helyzete borzalmasan nehéz. Kei súlyos beteg, de teherbe esik, az orvosok pedig azt mondják neki, ha megtartja a babát, abba nagy valószínűséggel bele fog halni. Ő mégis képtelen elvetetni a gyerekét. Ez a helyzet érzelmileg borzalmas lehet mind Keinek, mind a férjének. Kei tudja, hogy valószínűleg halálra van ítélve, és sosem láthatja majd azt a kis embert felnőni, akit annyira szeret, hogy a halált is vállalná miatta. Nagare pedig tudja, hogy valószínűleg el fogja veszíteni a feleségét és neki kell majd gondoskodnia teljesen egyedül egy kisbabáról. Valószínűleg az is ott van benne valahol mélyen, hogy egy olyan kisbabáról, aki miatt közvetetten elvesztette élete szerelmét. És bármennyire is szereti apaként a lányát, ez nagy lelki teher lehet számára. Kei azért akar előremenni a jövőbe, hogy láthassa a lányát, és azt, hogy nélküle is minden rendbe lesz vele és Nagaréval.
Nagyon tetszett, ahogyan ez a szál már egy korábbi fejezetben is elkezdődött úgy, hogy az olvasó csak gyanítja, miről is lehet szó, de nem biztos benne. És nagyon tetszik Kei kissé elbaltázott, mégis megható utazása a jövőbe. Számomra ez volt érzelmileg a leginkább megrázó, mégis a legszebb fejezet.
A szellemnő
Ahogy a bevezetőben is írtam, ha valaki nem issza meg időben a kávéját, akkor szellemként hozzákötődik a lelke az időutazó székhez. A könyv cselekménye alatt is van egy szellemnő a széken, aki úgy néz ki, mintha élő ember lenne, de nem csinál mást, csak olvas egy könyvet, issza az elé kitett kávét, és időről időre kimegy a mosdóba. Más csak akkor tudja igénybe venni az időutazó széket, amikor a szellemnő a mosdóba megy. Ha előbb megpróbálja lerángatni a székről, akkor a nő szörnyű átkot küld rá, amit csak egyféleképpen lehet feloldani.
Őszintén szólva kicsit hiányoltam a szellemnő sztoriját a könyvből. Kíváncsi voltam, ő vajon miért is ment vissza az időben, és miért nem itta meg időben a kávéját. De ez sajnos nem derül ki. Annyira célozgatnak, hogy néha, ha egy múltbeli személyt érzelmileg képtelenek vagyunk elengedni, akkor nem tudjuk meginni a kávét és otthagyni őt.
A négy fejezet alatt végig bennem volt a feszültség, hogy vajon az adott időutazó képes lesz-e visszatérni időben vagy valaki felváltja majd a szellemnőt a széken. Nem árulom el, hogy mi történt, így mindenki végigizgulhatja a könyvet úgy, ahogyan én tettem.
A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik a kicsit elvont, elsősorban az emberi sorsokról, lelkekről szóló regényeket és a keleti gondolkodásmódot.
Kedvenc karakterek: Kei, Nagare.
Kedvenc jelenet: amikor Keijel fotózkodni akar valaki.
Kedvenc idézet:
„– De azért… be vagyok ijedve rendesen – dadogta remegő hangon. – Remélem, jót hozok ezzel a gyermekemre – tette puhán a hasára a kezét. – Vajon magányos lesz-e a mama kicsi babája? Vajon sokat sír-e? – társalgott Kei a magzattal, ahogyan addig is. – Képtelen vagyok elvetetni téged, kicsim! Muszáj, hogy megszüljelek! Meg tudsz majd ezért bocsátani? – Kei hiába hallgatózott ezek után, nem érkezett válasz a gyermekétől. Arcán vékony érben csordogált alá a könnye. – Félek… ijesztő gondolat, hogy nem lehetek ott a gyermekem mellett… - Ezt egyenesen Nagarénak címezte. – Nem is tudom, mi legyen. Szeretném, ha boldog lenne ez a gyerek. Hogy lehet ijesztő egy ilyen egyszerű kívánság? – sírta.
Nagare nem felelt. A pulton felsorakoztatott papírdarvakat bámulta.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
A történet egy kis kávézóban játszódik, amelyet furcsa mítosz leng körbe. Állítólag, ha valaki leül az egyik asztal melletti székre, az bizonyos szabályok mellett utazhat az időben. A szabályok szerint, amíg a múltban van, nem állhat fel a székről, így csak azokkal tud kommunikálni, akik az adott napon ott vannak a kávézóban. Nem változtathatja meg a jövőt, bármit is tesz a múltban. Valamint azelőtt még meg kell innia a jelenben elé tett és az időutazás során magával vitt kávét, mielőtt az kihűlne, és amint az utolsó kortyot is megitta, visszatér a jelenbe. Ha nem issza meg időben a kávét, akkor viszont két világ között reked, és szellemmé változva a mágikus széken ülve kell töltenie az örökkévalóságot, míg valaki más le nem marad a kávé megivásáról.
Felépítés
A történet négy fejezetből áll, amely négy nő történetét meséli el. Egy elhagyott szerelmesét, egy borzalmas helyzetben lévő feleségét, egy lelkifurdalással küzdő nővérét és egy önfeláldozó anyáét. A történetek önmagukban is teljes egészek, de összefüggnek egymással, lévén a szereplők nem csak a saját fejezetükben bukkannak fel, és az adott fejezetek főcselekménye is megjelenik utalás szintjén mind a korábbi, mind a későbbi fejezetekben.
A szövegen érződik, hogy eredetileg színdarab volt. Nem is filmként, hanem színpadon megjelenített játékként láttam magam előtt olvasás közben, ami egyáltalán nem volt zavaró, sőt, nagyon szórakoztatónak és érdekesnek találtam.
Ami kicsikét nehézkessé tette az olvasást, az a sok japán név, amiről először azt sem tudtam eldönteni, hogy férfihez vagy nőhöz tartozik-e. Kellett némi idő és visszalapozgatás ahhoz, hogy mindig tudjam, ki beszél éppen vagy kiről beszél. Aztán végül megtanultam, hogy kit hogyan hívnak, és megoldódott ez a probléma.
Elhagyott, szerelmes nő
Fumikót egy hete pont az adott kávézóban hagyta el a párja, aki jó munkát kapott külföldön, és inkább azt választotta. A nő azóta is bánja, hogy beletörődött a férfi döntésébe, és nem mondta el legalább azt, mit érez, nem próbálta meg egyáltalán visszatartani őt. Gyötri a tudat, hogy talán, ha megnyílik a férfinak, akkor mégis mellette döntött volna a munkalehetőséggel szemben.
Szerintem mindenki volt már úgy, hogy adott helyzetben nem jutottak eszébe a megfelelő szavak, mert annyira sokkos volt, hogy nem tudta kimondani őket. Aztán utólag verte a fejét a falba, hogy mekkora idióta volt. És bármit megadott volna azért, hogy visszamehessen az időben, és ha nem is változtathatja meg a végkimenetelt, legalább a másik szemébe mondja, amit gondol, érez. Ez valamiféle megnyugvást, lezárást hozna az embernek, hogy ne a múlton rágja magát, és azon, mit kellett volna mondania. Fumiko is tudja, hogy a végkimenetel nem fog változni, a barátja így is, úgy is elmegy külföldre a munkája miatt, ám mégis ki akarja önteni neki a szívét, hogy megnyugodhasson.
Szóval teljesen reális szerintem, hogy Fumiko vállalja a kockázatot. Ha tudnám, hogy csak annyit kell tennem a biztonságos hazajutásért, hogy időben megigyam a kávémat, akkor szerintem nekem is megérné, hogy visszamenjek bizonyos helyzetekbe, és kimondjam, amit ki kell.
Kíváncsi voltam rá, hogy mit mond majd az exének, és ha nem változtathatja meg a jövőt, akkor vajon úgy érzi-e majd a jelenbe visszatérve, hogy volt értelme az időutazásnak… Annyit mondhatok, hogy a végén volt egy aprócska csavar, amit érdekesnek találtam.
A terhet cipelő, szerelmes feleség
Kohtake ápolónő és feleség. A férje, Fuszagi Alzheimer-kóros, mostanra odáig súlyosbodott az állapota, hogy meg sem ismeri a feleségét. A férfi tudatalattija viszont újra és újra elvezényeli őt a kávézóba, ahol ösztönösen olyan dolgokat tesz, amik a múltjához kötődnek. Kohtake természetesen nehezen viseli, hogy a férje bár még él, máris elvesztette, a fájdalmát pedig úgy próbálja elnyomni, hogy nem feleségként, hanem ápolónőként viszonyul Fuszagihoz. De ez vajon helyes? Nem veszít ezzel el még valamit azon kívül, amit már eddig is elveszített?
Véletlenül kiderül, hogy Fuszagi, amikor még önmaga volt, írt egy levelet a feleségének, de valamiért sosem adta át neki. Amikor Kohtake megtudja ezt, azért megy vissza a múltba, hogy megkérhesse a férjét, hadd olvassa el a levelét. Vajon szerelmeslevélről van szó, vagy valami más titkot rejtenek a Fuszagi által írt sorok?
Nagyon együtt tudtam érezni Kohtakéval. Az Alzheimer-kór leginkább a beteg szerettei számára borzalmas, el sem tudom képzelni, micsoda fájdalom lehet, ha az, akit szívből szeretsz, fel sem ismer. Én is mindenképpen kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon mit is írt nekem a férjem, amikor még önmaga volt, szóval teljesen megértem, hogy Kohtake vállalta az időutazás veszélyeit. Az a tanulság pedig, amivel végül ez az utazás járt, igazán tetszett.
A bűntudatos nővér
Hirainak egy snackbárja van a kávézóval szemben, és sok időt tölt a kávézóban is, az ottani személyzettel végül is barátfélék. A húga, Kumi időről időre meglátogatja őt, hogy rávegye, jöjjön haza. Hirai ugyanis úgy döntött, hogy nem akar beszállni a családi fogadó vezetésébe, lelépett otthonról és saját életet elalakított ki, így a húgára (és a szüleikre) maradt a fogadó vezetése.
Ez az a fejezet számomra, amelyben nagyon kiütközik a nyugati és keleti gondolkodásmód különbsége. Hirainak ugyanis abban a kultúrában szinte egyfajta kötelessége lett volna átvenni a családi üzletet akkor is, ha őt ez boldogtalanná teszi. Én viszont, nyugati gondolkodású emberként úgy gondolom, hogy mindenkinek csak egy élete van, és azt nem úgy kell élnie, ahogyan mások (a szülei, a testvére, a társadalom stb.) elvárja tőle, hanem úgy, ahogyan az őt boldoggá és elégedetté teszi.
Épp ezért megértem Hirai bűntudatát, főképp azok után, ami történik majd (nem spoilerezek róla), de a történetének végkifejletével nem értek egyet.
Az igazi anya
Az utolsó fejezet többféle módon is eltér a többitől. Egyfelől ebben az esetben nem egy vendég, hanem a kávézó tulajdonosának, Nagarénak a felesége vállalkozik az időutazásra. Másfelől ő nem a múltba, hanem a jövőbe akar eljutni.
Nagare és a felesége, Kei helyzete borzalmasan nehéz. Kei súlyos beteg, de teherbe esik, az orvosok pedig azt mondják neki, ha megtartja a babát, abba nagy valószínűséggel bele fog halni. Ő mégis képtelen elvetetni a gyerekét. Ez a helyzet érzelmileg borzalmas lehet mind Keinek, mind a férjének. Kei tudja, hogy valószínűleg halálra van ítélve, és sosem láthatja majd azt a kis embert felnőni, akit annyira szeret, hogy a halált is vállalná miatta. Nagare pedig tudja, hogy valószínűleg el fogja veszíteni a feleségét és neki kell majd gondoskodnia teljesen egyedül egy kisbabáról. Valószínűleg az is ott van benne valahol mélyen, hogy egy olyan kisbabáról, aki miatt közvetetten elvesztette élete szerelmét. És bármennyire is szereti apaként a lányát, ez nagy lelki teher lehet számára. Kei azért akar előremenni a jövőbe, hogy láthassa a lányát, és azt, hogy nélküle is minden rendbe lesz vele és Nagaréval.
Nagyon tetszett, ahogyan ez a szál már egy korábbi fejezetben is elkezdődött úgy, hogy az olvasó csak gyanítja, miről is lehet szó, de nem biztos benne. És nagyon tetszik Kei kissé elbaltázott, mégis megható utazása a jövőbe. Számomra ez volt érzelmileg a leginkább megrázó, mégis a legszebb fejezet.
A szellemnő
Ahogy a bevezetőben is írtam, ha valaki nem issza meg időben a kávéját, akkor szellemként hozzákötődik a lelke az időutazó székhez. A könyv cselekménye alatt is van egy szellemnő a széken, aki úgy néz ki, mintha élő ember lenne, de nem csinál mást, csak olvas egy könyvet, issza az elé kitett kávét, és időről időre kimegy a mosdóba. Más csak akkor tudja igénybe venni az időutazó széket, amikor a szellemnő a mosdóba megy. Ha előbb megpróbálja lerángatni a székről, akkor a nő szörnyű átkot küld rá, amit csak egyféleképpen lehet feloldani.
Őszintén szólva kicsit hiányoltam a szellemnő sztoriját a könyvből. Kíváncsi voltam, ő vajon miért is ment vissza az időben, és miért nem itta meg időben a kávéját. De ez sajnos nem derül ki. Annyira célozgatnak, hogy néha, ha egy múltbeli személyt érzelmileg képtelenek vagyunk elengedni, akkor nem tudjuk meginni a kávét és otthagyni őt.
A négy fejezet alatt végig bennem volt a feszültség, hogy vajon az adott időutazó képes lesz-e visszatérni időben vagy valaki felváltja majd a szellemnőt a széken. Nem árulom el, hogy mi történt, így mindenki végigizgulhatja a könyvet úgy, ahogyan én tettem.
A regényt azoknak ajánlom, akik kedvelik a kicsit elvont, elsősorban az emberi sorsokról, lelkekről szóló regényeket és a keleti gondolkodásmódot.
Kedvenc karakterek: Kei, Nagare.
Kedvenc jelenet: amikor Keijel fotózkodni akar valaki.
Kedvenc idézet:
„– De azért… be vagyok ijedve rendesen – dadogta remegő hangon. – Remélem, jót hozok ezzel a gyermekemre – tette puhán a hasára a kezét. – Vajon magányos lesz-e a mama kicsi babája? Vajon sokat sír-e? – társalgott Kei a magzattal, ahogyan addig is. – Képtelen vagyok elvetetni téged, kicsim! Muszáj, hogy megszüljelek! Meg tudsz majd ezért bocsátani? – Kei hiába hallgatózott ezek után, nem érkezett válasz a gyermekétől. Arcán vékony érben csordogált alá a könnye. – Félek… ijesztő gondolat, hogy nem lehetek ott a gyermekem mellett… - Ezt egyenesen Nagarénak címezte. – Nem is tudom, mi legyen. Szeretném, ha boldog lenne ez a gyerek. Hogy lehet ijesztő egy ilyen egyszerű kívánság? – sírta.
Nagare nem felelt. A pulton felsorakoztatott papírdarvakat bámulta.”
Értékelés: NAGYON TETSZETT.
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése