Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2019. január 16., szerda

Kohout Kaia & Kohout Dávid: Úz, a csodák csodája – 400 nap nászútterápia Új-Zélandon, Hawaiin és Ausztráliában


Kohout Kaia és Kohout Dávid Úz, a csodák csodája – 400 nap nászútterápia Új-Zélandon, Hawaiin és Ausztráliában című könyvét azért vettem a kezembe, mert érdekel, hogy a nálam sokkal bátrabb magyar honfitársaim miket éltek át külföldön, hogyan boldogultak, és persze az is izgat, hogy vajon milyen is az adott ország, amelyben kalandoztak.

Kaia és Dávid nem mellesleg Új-Zélandot is célba vette, ami külön érdekelt, ugyanis egy nagyon kedves ismerősöm járt ott nemrég, tetszett neki, és sikerült az én érdeklődésemet is felkeltenie az országgal kapcsolatban. Szóval örültem, hogy ebből a könyvből még többet megtudhatok arról, milyen is ott.

Előkészületek

Először is nagyon bejött, hogy a szerzőpáros részletesen elmondta, hogyan, hol kell vízumot kérni ahhoz, hogy az ember Új-Zélandra utazhasson. Elmondták, mik a nehézségei, mikre kell felkészülnie, odafigyelnie az embernek, milyen típusú vízumokat lehet kérni, és ezek közül melyik megfelelő egy olyan kalandhoz, amilyen az övék is.

Ahhoz is adtak tippeket, honnan szerezzen pénzt az ember ehhez az egészhez. Először is, le kell mondania a felesleges tulajdonairól. Kaia és Dávid szinte az összes ingóságát eladta egy privát rokonok, barátok és ismerősök közt tartott vásáron a ruháktól kezdve az elektronikai cuccokig. Ezen kívül olyan vízumot szereztek, ami által egy igazán különleges módon dolgozhattak utazás közben, de erről majd később bővebben is írok.

Úgy vélem, ezek a tanácsok, a honlapok linkje és egyéb hasznos infók sokat segítenek azoknak, akik egyszer úgy döntenek, belevágnak egy hasonló utazásba.

Más hozzáállás

A könyvet olvasva elgondolkoztam azon, milyen okai lehetnek annak, hogy a társadalmak ennyire különböznek egymástól. Itt, a mi társadalmunkban hatalmas a bizalmatlanság egymással szemben. Több ezernyi emberrel vagyunk körülvéve, mégis idegenek vagyunk egymás számára. Ahelyett, hogy segítenénk egymást, inkább belelökjük a másikat a gödörbe, csak hogy neki még rosszabb legyen, mint nekünk. Természetesen nem vagyunk mind ilyenek, de ha körülnéz az ember, akkor magát a társadalmat így tudná jellemezni.

Épp ezért volt meglepő, sokkoló és üdítő arról olvasni, hogy ez működhet másképp is. Például úgy, hogy ha nem tudsz elég pénzt levenni a kártyádról ahhoz, hogy kocsit bérelj, akkor a nagy autószalon eladója azt mondja, vidd a kocsit nyugodtan, majd ha jössz visszafelé, akkor megadod a tartozásodat. Pedig nem ismer téged, csak egy külföldi kalandor vagy, akiről semmit nem tud. És mégis bízik abban, hogy a lelkiismereted visszavezet majd hozzá, és megadod a tartozásodat.

Vagy úgy, hogy félelem nélkül beengedsz másokat az otthonodba, hogy cserébe a lakhatásért, ételért és a tudásod megosztásáért segítsenek neked a ház körüli munkákban. Értitek? Vadidegeneket engednek az otthonukba, mert bíznak abban, hogy nem kell félni tőlük.

No igen, ez az a környezet, gondolkodásmód, amelyet tátott szájjal csodálunk, és bár az itt szocializált lelkünk kicsit őrültnek tartja ezeket az embereket, valahol mélyen mégis arra vágyunk, bárcsak itt is így működhetnének a dolgok.

A másik, ami nagyon ismeretlen, mégis szimpatikus volt számomra, hogy az adott országokban élő emberek mennyire másképp állnak a tudás megosztásához. A mi társadalmunkban mindenki pénzt akar csinálni a tudásából. Ha szépen rajzol, jól ír vagy ért bármi máshoz, akkor ezt a tudást valamilyen formában pénzért akarja átadni másoknak. Én is ilyen vagyok természetesen. Ez valószínűleg azért van, mert minden kis pénzre szükségünk van pusztán ahhoz, hogy legalább alapszinten megélhessünk, míg ott megtehetik az emberek, hogy ingyen tanítsák egymást.

Azok az emberek, akikkel Kaia és Dávid találkoztak, örömmel megosztották a tudásukat teljesen ingyen vagy valami más tudásért cserébe. Ez a valami bármilyen apróság lehet. Pl. ha tudod hogyan kell isteni omlettet készíteni, akkor megtanítod az adott emberkének, ő pedig megtanít mondjuk arra, hogyan készíts agyagból tálakat, bögréket, vagy hogyan fess az ő módszerével valami klassz festményt. Ez a tudáscsere pedig borzalmasan hasznos szerintem. Mindenki fejlődik általa, még ha néha apróságnak is tűnik, amit megtanítanak neki, hiszen sosem lehet tudni, melyik tudás mire lesz majd jó a későbbiekben.

Ó, és nagyon kedveltem a munkához való hozzáállást is. A leírások alapján kemény fizikai munkát is kellett végezni azokon az önkénteseket befogadó helyeken, ahol Kaia és Dávid is dolgozott az útjuk során, de ráhagyták az emberre, hogy hogyan osztja be az idejét a munka és a pihenés között. Nem hajszolták, nem stresszelték, elhitték neki, hogy a saját tempójában, saját igényei szerint a lehető legjobban el fogja végezni a rábízott feladatot. És ahogy olvastam, nem is volt ebből probléma, az emberek valóban jól megcsinálták, amit kellett anélkül, hogy bárki ostorral állt volna a hátuk mögött. És maradt idejük a pihenésre, valódi pihenésre, nem csak arra, hogy a nap végén hulla fáradtan bedőljenek az ágyba!

Spiritualitás

Amellett, hogy Kaia és Dávid pontos tanácsokkal látja el az olvasókat egy ilyen utazás megtervezéséhez, kivitelezéséhez, erőteljesen megmutatkozik a könyvben egy spirituális vonal is. A szerzők sokat írnak arról, hogy milyen lelki (és ezekhez szerintük szorosan kapcsolódó testi) folyamatok játszódtak le bennük az utazás során, és ezeket sokszor spirituális dolgokkal (is) magyarázzák. Valamint az ott lakók spirituális gondolkodásmódjáról is mesélnek.

A spiritualitáshoz pont úgy állok, mint a különböző vallásokhoz, jó lenne hinni a működésében, átérezni a létét, mert jócskán megkönnyítené az ember életét egyfajta mankót adva, de a személyiségem miatt képtelen vagyok ilyesmik működésében, létezésében hinni. Viszont pozitív módon nagyon irigylem az olyan embereket, mint Kaia és Dávid, akik ha nem is hisznek el mindent, de képesek nyitottan állni ezekhez a dolgokhoz.

Épp ezért, bár tőlem távol áll a spiritualitás, mégis kíváncsian olvastam ezeket a gondolatokat. Úgy, mint egy tündérmesét, amelyről tudod, hogy nem létezik, pedig milyen jó is lenne…

Amit nem biztos, hogy bírnék

Gyönyörű országok, kultúrák, teljesen más gondolkodásmód, ezek mind tetszenek és elvarázsolnak. Viszont nem tudom, hogy kibírnám-e azokat a helyzeteket, amikor nincs összkomfort. Nőként, ha új helyre kerülök, mindig az az első, hogy felmérem, milyen a mosdó állapota, ez fontos. Az is fontos, hogy az embernek legyen hol lezuhanyoznia, lehetőleg egy tiszta kádban vagy zuhanykabinban. Ahogy számomra az is lényeges, hogy ha az ember bajba kerül, megsérül, megbetegszik, akkor könnyen és gyorsan lehessen segítséget hívni. A rovar-, pók- és egyéb lényfóbiámról már nem is beszélve…

Szóval nem biztos, hogy kibírnám, ha a természet sűrűjében kéne sátoroznom, mert ehhez én túlságosan városi panellány vagyok. És nem tudom, le lehet-e győzni ezt, vagy én most már örökre ilyen maradok, és jobb, ha összkomfortos kalandokat keresek magamnak.

A könyvet azoknak ajánlom, akik álmodoznak arról, hogy majd egyszer nekivágnak a nagy kalandnak, de előtte szeretnének tapasztalatokat és ötleteket gyűjteni másoktól, akik már megtették ezt. És azoknak is, akik nem vágynak máshová, de a könyvek lapjairól szívesen megismernek más kultúrákat.

Kedvenc idézetek:

„A munkára fordított időt úgy osztottuk be, ahogy kívántuk: akkor pihentünk és dolgoztunk, amikor inspiráltak voltunk erre. Mindnyájan rábíztuk a másik intuíciójára, hogy tökéletesen jó lesz, amit csinál, akkor, amikor csinálja és úgy, ahogyan csinálja. Senki nem főnöke senkinek, mégis minden gyarapszik és virágzik.”

„A legtöbb esetben eddig korlátozottak voltak számunkra a szabadságok, a szabadidők, melyek – a szürke hétköznapokhoz képest – arányaiban több és minőségileg eltérő ingerekkel láttak el bennünket. Az idő viszont mindig rohant, és közeledett a felszabadult időszak vége. Figyelmünk a pillanat és élmény kiteljesedett megélése helyett máris az elmúlt pillanat emlékénél és a jövőben várható élményeknél járt. Lemaradtunk a pillanatról, hogy minél később legyen vége. Csakhogy a pillanat mindig pillanat, s emlékeink és jövőképeink is éppenséggel ebben a pillanatban történnek velünk: most, most, most és most is. A következő és következő és a következő vizslatásával egyrészt agyunk csak megtelik az elmúlt pillanatok elraktározásával, belefárad, ergo hamar kiég. Másrészt pedig sosem akarjuk, hogy eljöjjön a pillanat valódi vége, a munka első napja stb., örökké akarjuk a pillanatot. De hát pont itt kerülünk ellentmondásba az univerzummal. Nyanaviro úgy fogalmaz, hogy ha most nem trenírozzuk magunkat a jelen pillanat korlátlan átélésére, a jövőben sem leszünk rá képesek. Így hiába tervezzük most az új látnivalók, élethelyzetek kivitelezését (a legjobbak reményében), pont az fog belőlük hiányozni, amire viszont – a folyamatos emlékezéssel, tervezéssel vagy aggódással ellentétben – nem tudunk elég figyelmet szentelni: a határok nélküli jelen.”

„Ad abszurdum: aki elengedve a külső kényszereket, mintákat, zsigerből, az alkotás aktusáért alkot, hogy létrehozzon valamit, az végső soron nagyon is hiteles és konzekvens marad magához és az alkotásaihoz. Ami minimum összefogja az alkotásait, az a bátorság, a szabadság, az öröm, a munka, a móka.”

„Nagyon jóleső érzés volt, hogy folyton olyan emberek vesznek körül bennünket, akik a tudásukból szívesen megosztanak velünk egy-egy szeletet, legyen az egy beszélgetés, egy könyv vagy bármiféle ismeret.”

„A modern európai kultúra a nőket kislány koruktól abban támogatja, hogy valaki vagy valami másnak láttassák magukat ahelyett, hogy mihamarabb belevágnának valódi önmaguk megismerésébe és feltárásába.”

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése