Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2019. december 13., péntek

André Aciman: Találj rám!


Korábban írtam már nektek Aciman Szólíts a neveden! című regényéről, amely nagyon egyedi és érdekes volt, de a vége egy kevés hiányérzetet hagyott bennem. Épp ezért megörültem, amikor kiderült, hogy a történet folytatást kapott, és Magyarországon is megjelenik az Athenaeum Kiadó jóvoltából Találj rám! címen.

Ami tetszett

1. Új szemszög

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, először nem tudtam hová tenni a legelejét, lévén nem olvastam el előre a fülszöveget. Egy vonaton egy idősebb férfi utazik, és beszélgetni kezd a vele szemben ülő fiatalabb nővel, Mirandával. Csak a beszélgetés olvasása közben kezdett szép lassan összeállni az elszórt infómorzsákból, hogy az idősebb férfi Elio apja, Samuel. Ez mondjuk meglepett, mert az első könyvben szó sem volt arról (vagy legalábbis nem emlékszem rá), hogy Samuel és a felesége között ne lenne meg a házastársi összhang. Itt viszont kiderült, hogy elváltak egymástól, mert amint Elio kiröppent a szülői fészekből, többé már nem kötötte össze őket semmi.

Szóval, miután rájöttem, hogy kiről is olvasok, elkezdtem Samuel és Miranda beszélgetésére koncentrálni, amely elég elvont volt, mégis nagyon tetszett. Ha valakit érdekel a filozófia, az önismeret, a pszichológia, az imádni fogja mind Samuel gondolatait, mind a közte és Miranda közötti párbeszédet. Én legalábbis imádtam.

Nehéz olyan emberre akadni ebben a világban, akivel tökéletesen megtaláljuk az összhangot, és teljesen megbízunk benne, olyat pedig még sokkal nehezebb találni, akivel az első perctől megvan az összhang és bizalom. Samuel és Miranda esetében mégis így van. Szinte azonnal érzik ők is és az olvasó is, hogy nekik bizony dolguk van egymással, és nemcsak egy futó éjszakára, hanem akár örökre.

Miranda egyszerre volt számomra ismerős és idegen. Ismerős volt az, ahogyan Samuel előtt a férfiakkal kapcsolatban érzett. Hogy összejön valakivel, de amikor rájön, hogy ez nem az igazi, gondolkodás nélkül lelép. És nemcsak lelép, hanem minden hidat fel is éget maga után. Én is ilyen vagyok. Vagy valaki tökéletesen passzol hozzám és én is hozzá, akár párként, akár barátként, vagy ne is legyen része az életemnek. Nem alkuszom. Nem elégszem meg a színjátékkal. Szerintem jobb egyedül lenni, mint valami rosszban, vagy legalábbis nem jóban, mert ez utóbbiakra felesleges pocsékolnunk az időnket és energiánkat.

Ám, ha valami igazi jön, azt meg kell ragadni. És Miranda meg is teszi ezt. Nem tétovázik, nem bizonytalankodik, hanem belevág, és kész. És ez az, ami számomra kicsit idegen. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire mélyen megbízzak egy másik emberben. Még magamban sem bízom teljesen, pedig 35 éve élek velem. :D

Samuel és Miranda része számomra azért volt érdekes, mert elgondolkoztatott önmagamról. Egyféle önismereti olvasmány is volt számomra amellett, hogy szórakoztatott.

Egyetlen dolog volt, amin megint fennakadtam... Két ember találkozik egymással, azonnal megvan az összhang, minden totál romantikus, közben egy kis szexuális feszültség is ott van a levegőben, szóval imádod olvasni az egészet... Aztán jön a barack... (Aki a Szólíts a neveden!-t olvasta, az tudja, milyen barack.) Miranda benyög egy olyan titkot Samuelnek, amitől az embernek hirtelen egyetlen gondolata támad: miért, miért, miért? Miért kell egy perverz dologgal elrontani egy egyébként nagyon kedvelhető karakter megítélését, és miért kell az olvasót kizökkenteni egy romantikus, kellemes, bizsergető hangulatból? 

Acimannek (és a szerkesztőjének) ez a legnagyobb hibája, hogy a legrosszabb helyen nyom bele valami perverz dolgot az olvasó képébe, kizökkentve ezzel az egyébként baromi kellemes olvasásélményből.

Szerencsére az első könyvnél ezt már megtapasztaltam, így tudtam, hogy ha ilyesmit jön a könyvben, akkor be kell nyomnom a delete-gombot az agyamban, törölni az adott jelenetet, és úgy folytatni a történet olvasását, mintha az adott perverzség soha nem került volna be a sztoriba. 

Hála az égnek, ebben a második könyvben csak ez az egyetlen ilyen jelenet volt, amit gyorsan töröltem is, és így végig élvezni tudtam az olvasást.

2. Választás

A könyv második részében már Elióról olvashatunk. Felnőtt, saját életet kezdett, és most hirtelen találkozik egy nála idősebb férfival, Michellel, akivel kölcsönösen felkeltik egymás figyelmét.

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra Michel sokkal szimpatikusabb karakter volt, mint Oliver. Olvasás közben végig azért drukkoltam, hogy Elio végül rájöjjön, hogy Oliver csak a múlt, Michel pedig a jelen és a jövő. Ő sokkal igazibb, mint Oliver valaha is volt. Michel idősebb Eliónál, emiatt pedig mindig ott van benne az a félelem, hogy egyszer csak Elio lelép majd, és otthagyja. Nem akartam, hogy így legyen, és szenvednie kelljen. Azt akartam, hogy tévedjen, és Elio mellett élhesse le a hátralévő életét.

A kottás nyomozás... nos, érdekes lehetett volna, de nem tudom... Nem volt rendesen kidolgozva az ötlet. Nem volt igazi végkifejlete. Nem kapott valódi nyomatékot, fontos szerepet a történet alakulásában. Én meglettem volna nélküle, szívesebben olvastam volna inkább arról, hogyan alakul pontosan Elio és Michel jövője a könyv legvége előtti időszakban.

3. Gyáva és kicsapongó

Oliver, ahogy fentebb is írtam, kevésbé volt szimpatikus számomra már az első könyv alapján is, mint Michel. Ezen az érzésen pedig csak erősített a második könyvben található fejezete. Elhagyta Eliót, mert gyáva volt, feleségül vett egy nőt, akivel nem boldogok együtt, de lelépni is gyáva. Helyette férfiakra és nőkre vadászik, akik bejönnek neki, és a felesége jelenlétében próbálja meg becserkészni őket, egyszerre, egy időben többet is. Nekem ez a viselkedés enyhén szólva is a nem túl szimpatikus kategória.

Ennek ellenére, vagy pont ezért, érdekes volt olvasni az ő részét. Furcsa vagy nem furcsa, szeretek olyan emberek fejébe is belelátni, akiknek a személyisége távol áll tőlem. Olyanról olvasni, aki hasonlít hozzám, azért jó, mert azonosulni tudok vele. Olyanról pedig, aki más, mint én, azért jó, mert általa jobban megismerhetem az embereket, azt, hogy hogyan működnek, mi motiválja őket, hogyan látják a világot, másokat, önmagukat. Íróként és a pszichológiát szerető emberként is nagyon izgalmas és érdekes ez számomra.

4. A vége

Nos, nem tudom... Egyszerre számítottam erre, és nem erre számítottam. Én másképp fejeztem volna be a történetet, de szerintem sok olvasó meg pont, hogy elégedett lesz vele. És hát, az író a saját fantáziáját írja meg, az olvasónak meg csak annyi a dolga, hogy elfogadja azt úgy, ahogy, ha jól van megírva. És ez jól van megírva. Aciman stílusa, a regény nyelvezete, a párbeszédek, a karakterek személyisége mind elég érdekes ahhoz, hogy elnézzem Acimannek azt a néhány apróságot, amelyet én másképp alakítottam volna a történet során.

Kedvenc idézet: 

„Sose maradok jóban azokkal, akikkel korábban együtt voltam. Az emberek többsége nem szereti felégetni maga mögött a hidakat. Én szemlátomást egyenesen felrobbantok minden ilyesmit... talán mert valójában nem is volt ott semmiféle híd.”

Kinek ajánlom a könyvet?

Annak, aki nem izgalomra, kalandra, pörgésre vágyik olvasás közben, hanem filozofálásra, bizsergető romantikára, mély beszélgetésekre és gondolatokra.

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése