Malala Yousafzai pakisztáni születésű emberjogi aktivista. 15 éves volt, amikor egy tálib katona fejbe lőtte, ő ugyanis a lányok oktatásért és a tanuláshoz való jogáért kampányolt. Miután felépült súlyos sérüléséből édesapjával közösen létrehozták a Malala Alapítványt, amely elkötelezetten küzd világszerte azért, hogy a lányok ingyenes és jó minőségű oktatásban részesüljenek 12 éves korukig. Tevékenységéért számos nemzetközi elismerésben részesült, ő minden idők eddigi legfiatalabb Nobel-díjasa.
A Nincs más út című könyvben Malala saját és más menekült lányok történetét mutatja be. Tartsatok a Blogturné bloggereivel és ha nektek kedvez a szerencse nyerhettek is egy példányt a könyvből.
A Nincs más út című könyvben Malala saját és más menekült lányok történetét mutatja be. Tartsatok a Blogturné bloggereivel és ha nektek kedvez a szerencse nyerhettek is egy példányt a könyvből.
Malala Yousafzairól keveset tudtam korábban, de annyi így is tiszta volt számomra, hogy egy nagyon bátor, különleges lány. Veszélyes, az életét fenyegető körülmények között is volt mersze kiállni a saját és más nők, lányok jogaiért, kockáztatva azt, ami végül meg is történt vele, hogy megpróbálják majd megölni. De ő a gyilkos golyót is túlélte, és ezek után sem adta fel. Én 35 éves vagyok, és őszintén bevallom, nem vagyok biztos benne, hogy ilyen körülmények között szembe mernék-e szállni a rendszerrel megkockáztatva, hogy megölnek engem és/vagy a családomat. Ehhez nem is egyszerű, hétköznapi bátorság kell, hanem olyasféle bátorság, ami kevesekben van meg. Épp ezért, amikor megláttam, hogy megjelenik ez a könyv, biztos voltam benne, hogy el akarom olvasni. Ismerni akarom Malala gondolatait, és más, hozzá hasonló, bátor lányok, nők gondolatait is.
Ennél a könyvnél a bejegyzésemet nem fogom pontokra szedni az alapján, hogy mi tetszett olvasás közben, mert egy ilyen könyv esetében (amelyben fiatal lányok, nők szenvedéseiről olvashatunk) nincs olyan, ami tetszést válthat ki az olvasóból. Maximum olyan, ami mélyen elgondolkoztat, megérint, felzaklat és felnyitja az ember szemét.
Malalának korábban már megjelent egy könyve, amelyet sajnos (még) nem volt szerencsém beszerezni és elolvasni, de úgy tudom, abban elmesélte az életét, azt is, hogyan történt a gyilkossági kísérlet ellene és hogyan élte túl. A Nincs más útban nem ismétli meg hosszan önmagát, de a könyv elején röviden elmeséli nekünk azt, hogy a nyugodt, békés, boldog élet Pakisztánban hogyan változott szép lassan földi pokollá az ottani emberek, így az ő családja számára is.
Az ijesztő az, hogy nagyon ismerős volt mindaz, amit leírt. Hogy először az emberek nem is vették komolyan a tálib fenyegetést. Úgy voltak vele, kevesen vannak, nagy a szájuk, de úgysem tehetnek semmit... Hiszen a törvények, a kormány... Lehetetlen, hogy ilyesmi történjen... Próbáltak nem foglalkozni a jelekkel egészen addig, amíg már késő volt. Mire észbe kaptak, a fenyegetés már ott volt a nyakukban, olyan törvényeket hoztak, amelyek megfosztották az embereket, főképp a nőket az alapvető emberi jogaiktól, és persze az emberek már biztonságban sem érezhették magukat, mert bármikor legyilkolhatták őket akár a saját otthonukban.
El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet így élni... Mindig azon sírok, hogy mekkora létbizonytalanságban kell élnem, és ez valahol így is van, de másokhoz képest az én problémám jelen pillanatban semmiség. De csak reménykedni tudok abban, hogy a világ nem fordul ki mindenhol önmagából, és nekem, nekünk sosem kell hasonló terrort átélnünk, mint Malalának és még sok-sok ártatlan embernek.
Miután Malala röviden elmondja a történetét, a könyvben más hozzá hasonló lányok, nők történetei következnek. Nemcsak pakisztániaké, hanem sok más háborús országból érkezőké is. Mert bár mi, itt a modern világban nem szeretünk belegondolni, sőt, olyan hihetetlennek is tűnik számunkra, a világ sok részén hozzánk hasonló emberek úgy élnek, mintha a föld a pokol lenne. Nem azon aggódnak, hogy nincs pénzük megvenni egy márkás cipőt vagy valami újonnan kijött kütyüt, hanem azon, hogy megélik-e a következő órát, napot, hetet.
A lányok, nők történetei előtt Malala nagyon-nagyon röviden összefoglalja mindig a fejezetek elején, hogy hol találkozott az adott lánnyal, milyen körülmények között, miért is érezte fontosnak beletenni a történetét a kötetbe. A felvezetés után pedig az adott lányok, nők maguk mesélik el, kik ők és miket kellett átélniük.
Vannak köztük, akik muszájból menekültek veszélyes körülmények között, hogy életben maradhassanak, és találjanak egy olyan helyet, ahol biztonságban élhetnek tovább. Akad olyan is, aki nemcsak túlélni szeretne, hanem közben jót tenni is, kiállni azért, hogy a lányok tanulhassanak, hogy ne kelljen már gyerekként férjhez menniük és gyerekeket szülniük, hogy ne bánthassák őket, hogy valódi lehetőséget kaphassanak egy jó életre. Elgondolkoztató, hogy míg mi itt ülünk a viszonylagos jólétben, sokan semmit nem teszünk senki másért (vagy csak apró gesztusokat), csak önmagunkért. Közben pedig ott vannak ezek a lányok, akiknek semmijük nincs, szó szerint, életveszélyben voltak vagy vannak, sokan még mindig nagyon rossz körülmények között élnek, és ahelyett, hogy keseregnének és csak a saját bajukkal foglalkoznának, helyette arra van igényük, hogy másokért tegyenek valami igazán jót. És nemcsak apró gesztusokat, hanem olyan dolgokat, amikért szó szerint meg kell harcolniuk.
Jó volt, hogy a könyv végén fényképeket is láthatunk mind Malaláról és a családjáról, mind a kötetben beszélő lányokról és nőkről. Szeretek arcot kötni azokhoz, akikről olvasok, így még sokkal közvetlenebb, emberibb lesz a történetük.
Ó, még valami... Malala édesapjáról is szót kell emelnem. Egy férfiról, aki a háború előtt is már olyan iskolát vezetett, amiben lányok tanulhattak, és később az életveszélyt is vállalta azért, hogy kiálljon a lányok tanuláshoz való joga mellett. Nemcsak a lánya miatt, hanem mert őszintén hitt abban, hogy minden lánynak joga van ugyanúgy tanulni, mint a fiúknak. Azt hiszem, Malala tőle örökölte a bátorságát.
Kedvenc idézetek:
„Az erőszak elől menekülők pedig - mert legtöbbször az erőszak készteti arra az embereket, hogy elhagyják a hazájukat - úgy tűnik, sehol a világon nem találnak biztonságra. Az ENSZ 2017-es adatai szerint 68,5 millió ember kényszerült elhagyni a hazáját, közülük 25,4 milliót tartanak számon menekültként.
A számok annyira megdöbbentőek, hogy sokszor elfelejtjük: emberekről van szó, akiknek nem volt más választásuk, mint hátrahagyni addigi életüket. Ügyvédekről, újságírókról, költőkről, papokról. És gyerekekről, rengeteg gyerekről. A világ elfelejti, hogy ki voltál: aktivista vagy diák, egy apa, akit Ziáuddinnak hívnak, vagy egy lány, akit Malalának. A menekültek emberi lények, akik egy szebb jövő reményében indulnak útnak.”
„A következő hetekben egyik helyről a másikra költöztünk. A családunk és barátaink jóindulatára kellett támaszkodnunk. Ha menekült vagy, sok minden más mellett azon is aggódsz, hogy nem jelentesz-e terhet másoknak.”
„Egyik este furcsa hangok szűrődtek be hozzánk odakintről. Tíz férfi machetével és késsel a kezében bekerítette a házunkat. Dörömbölni kezdtek az ajtón. Ezek nem átlagos betörők voltak.
A szüleim tudták, hogy ilyen csoportok terrorizálják a menekülteket. És most itt voltak nálunk.
Tizenkét éves voltam. Teljesen lebénultam a félelemtől. A testvéreimmel a sarokban kuporogtunk.
- Ne bántsák a gyerekeimet! Itt vagyok én, vigyenek engem! - kiabálta anyám.
Őt támadták meg elsőként. Kirángatták a kunyhóból. Apám megpróbált harcra kelni velük, a testvéreim pedig sírva könyörögtek a támadóknak, hogy hagyják abba. De ők apám ellen fordultak.
Anyám a szemünk láttára halt meg. Számomra a legfájdalmasabb emlék, hogy ott hagyták az utcán meztelenül. A mai napig nem értem, miért tették. Azt hittük, hogy apánk is meghalt: végignéztük, ahogyan többször fejbe szúrták.”
„Sokszor eszembe jutott anyám imája: Istenem, ha akarod, vedd el az életem, de a gyerekeimet mentsd meg! Anyámat elvehették, de a szeretetét nem. Az ma is velem van, és erőt ad.”
„Első találkozásunkkor a reptéren nagyon megdöbbentem, hogy a család néhány tagja mennyire sovány. Tizennégyen jöttek összesen. A hatvanegy éves édesapa és a felesége, Uwera, aki Marie Claire mostohaanyja volt, népes családjukkal érkeztek. Idetartozott Marie Claire, a huszonegy éves nővére, Naidina, a bátyjuk, Amor, a feleségével és a három gyerekükkel. A három kisgyerek különösen alultáplált volt, és beteges kinézetű, miattuk komolyan aggódtam. Mind a legszebb ruhájukat viselték: a férfiak öltönynadrágban és fehér ingben voltak, a nők színes afrikai ruhákat viseltek, a fejüket pedig vagy a ruhához illő kendővel fedték be, vagy gyöngyökkel díszített fonatokba rendezték. Amikor megdicsértem a kinézetüket, Naidina azt mondta:
- Szerettünk volna jó benyomást tenni az új hazánkra.”
„- Milyen sok vizet van - hajtogatták Naidine és a többiek. Először nem értettem, mire gondolnak, aztán rájöttem, hogy a megannyi mosdó miatt mondták. Még mindig lenyűgözte őket, hogy az ember egyszerűen csak kinyitja a csapot, és víz folyik belőle. (...) Elmesélték, hogy Zambiában háromnapi járóföldre kellett menniük friss vízért.”
Kinek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek. Tényleg mindenkinek.
Értékelés: IMÁDOM!
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Ennél a könyvnél a bejegyzésemet nem fogom pontokra szedni az alapján, hogy mi tetszett olvasás közben, mert egy ilyen könyv esetében (amelyben fiatal lányok, nők szenvedéseiről olvashatunk) nincs olyan, ami tetszést válthat ki az olvasóból. Maximum olyan, ami mélyen elgondolkoztat, megérint, felzaklat és felnyitja az ember szemét.
Malalának korábban már megjelent egy könyve, amelyet sajnos (még) nem volt szerencsém beszerezni és elolvasni, de úgy tudom, abban elmesélte az életét, azt is, hogyan történt a gyilkossági kísérlet ellene és hogyan élte túl. A Nincs más útban nem ismétli meg hosszan önmagát, de a könyv elején röviden elmeséli nekünk azt, hogy a nyugodt, békés, boldog élet Pakisztánban hogyan változott szép lassan földi pokollá az ottani emberek, így az ő családja számára is.
Az ijesztő az, hogy nagyon ismerős volt mindaz, amit leírt. Hogy először az emberek nem is vették komolyan a tálib fenyegetést. Úgy voltak vele, kevesen vannak, nagy a szájuk, de úgysem tehetnek semmit... Hiszen a törvények, a kormány... Lehetetlen, hogy ilyesmi történjen... Próbáltak nem foglalkozni a jelekkel egészen addig, amíg már késő volt. Mire észbe kaptak, a fenyegetés már ott volt a nyakukban, olyan törvényeket hoztak, amelyek megfosztották az embereket, főképp a nőket az alapvető emberi jogaiktól, és persze az emberek már biztonságban sem érezhették magukat, mert bármikor legyilkolhatták őket akár a saját otthonukban.
El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet így élni... Mindig azon sírok, hogy mekkora létbizonytalanságban kell élnem, és ez valahol így is van, de másokhoz képest az én problémám jelen pillanatban semmiség. De csak reménykedni tudok abban, hogy a világ nem fordul ki mindenhol önmagából, és nekem, nekünk sosem kell hasonló terrort átélnünk, mint Malalának és még sok-sok ártatlan embernek.
Miután Malala röviden elmondja a történetét, a könyvben más hozzá hasonló lányok, nők történetei következnek. Nemcsak pakisztániaké, hanem sok más háborús országból érkezőké is. Mert bár mi, itt a modern világban nem szeretünk belegondolni, sőt, olyan hihetetlennek is tűnik számunkra, a világ sok részén hozzánk hasonló emberek úgy élnek, mintha a föld a pokol lenne. Nem azon aggódnak, hogy nincs pénzük megvenni egy márkás cipőt vagy valami újonnan kijött kütyüt, hanem azon, hogy megélik-e a következő órát, napot, hetet.
A lányok, nők történetei előtt Malala nagyon-nagyon röviden összefoglalja mindig a fejezetek elején, hogy hol találkozott az adott lánnyal, milyen körülmények között, miért is érezte fontosnak beletenni a történetét a kötetbe. A felvezetés után pedig az adott lányok, nők maguk mesélik el, kik ők és miket kellett átélniük.
Vannak köztük, akik muszájból menekültek veszélyes körülmények között, hogy életben maradhassanak, és találjanak egy olyan helyet, ahol biztonságban élhetnek tovább. Akad olyan is, aki nemcsak túlélni szeretne, hanem közben jót tenni is, kiállni azért, hogy a lányok tanulhassanak, hogy ne kelljen már gyerekként férjhez menniük és gyerekeket szülniük, hogy ne bánthassák őket, hogy valódi lehetőséget kaphassanak egy jó életre. Elgondolkoztató, hogy míg mi itt ülünk a viszonylagos jólétben, sokan semmit nem teszünk senki másért (vagy csak apró gesztusokat), csak önmagunkért. Közben pedig ott vannak ezek a lányok, akiknek semmijük nincs, szó szerint, életveszélyben voltak vagy vannak, sokan még mindig nagyon rossz körülmények között élnek, és ahelyett, hogy keseregnének és csak a saját bajukkal foglalkoznának, helyette arra van igényük, hogy másokért tegyenek valami igazán jót. És nemcsak apró gesztusokat, hanem olyan dolgokat, amikért szó szerint meg kell harcolniuk.
Jó volt, hogy a könyv végén fényképeket is láthatunk mind Malaláról és a családjáról, mind a kötetben beszélő lányokról és nőkről. Szeretek arcot kötni azokhoz, akikről olvasok, így még sokkal közvetlenebb, emberibb lesz a történetük.
Ó, még valami... Malala édesapjáról is szót kell emelnem. Egy férfiról, aki a háború előtt is már olyan iskolát vezetett, amiben lányok tanulhattak, és később az életveszélyt is vállalta azért, hogy kiálljon a lányok tanuláshoz való joga mellett. Nemcsak a lánya miatt, hanem mert őszintén hitt abban, hogy minden lánynak joga van ugyanúgy tanulni, mint a fiúknak. Azt hiszem, Malala tőle örökölte a bátorságát.
Kedvenc idézetek:
„Az erőszak elől menekülők pedig - mert legtöbbször az erőszak készteti arra az embereket, hogy elhagyják a hazájukat - úgy tűnik, sehol a világon nem találnak biztonságra. Az ENSZ 2017-es adatai szerint 68,5 millió ember kényszerült elhagyni a hazáját, közülük 25,4 milliót tartanak számon menekültként.
A számok annyira megdöbbentőek, hogy sokszor elfelejtjük: emberekről van szó, akiknek nem volt más választásuk, mint hátrahagyni addigi életüket. Ügyvédekről, újságírókról, költőkről, papokról. És gyerekekről, rengeteg gyerekről. A világ elfelejti, hogy ki voltál: aktivista vagy diák, egy apa, akit Ziáuddinnak hívnak, vagy egy lány, akit Malalának. A menekültek emberi lények, akik egy szebb jövő reményében indulnak útnak.”
„A következő hetekben egyik helyről a másikra költöztünk. A családunk és barátaink jóindulatára kellett támaszkodnunk. Ha menekült vagy, sok minden más mellett azon is aggódsz, hogy nem jelentesz-e terhet másoknak.”
„Egyik este furcsa hangok szűrődtek be hozzánk odakintről. Tíz férfi machetével és késsel a kezében bekerítette a házunkat. Dörömbölni kezdtek az ajtón. Ezek nem átlagos betörők voltak.
A szüleim tudták, hogy ilyen csoportok terrorizálják a menekülteket. És most itt voltak nálunk.
Tizenkét éves voltam. Teljesen lebénultam a félelemtől. A testvéreimmel a sarokban kuporogtunk.
- Ne bántsák a gyerekeimet! Itt vagyok én, vigyenek engem! - kiabálta anyám.
Őt támadták meg elsőként. Kirángatták a kunyhóból. Apám megpróbált harcra kelni velük, a testvéreim pedig sírva könyörögtek a támadóknak, hogy hagyják abba. De ők apám ellen fordultak.
Anyám a szemünk láttára halt meg. Számomra a legfájdalmasabb emlék, hogy ott hagyták az utcán meztelenül. A mai napig nem értem, miért tették. Azt hittük, hogy apánk is meghalt: végignéztük, ahogyan többször fejbe szúrták.”
„Sokszor eszembe jutott anyám imája: Istenem, ha akarod, vedd el az életem, de a gyerekeimet mentsd meg! Anyámat elvehették, de a szeretetét nem. Az ma is velem van, és erőt ad.”
„Első találkozásunkkor a reptéren nagyon megdöbbentem, hogy a család néhány tagja mennyire sovány. Tizennégyen jöttek összesen. A hatvanegy éves édesapa és a felesége, Uwera, aki Marie Claire mostohaanyja volt, népes családjukkal érkeztek. Idetartozott Marie Claire, a huszonegy éves nővére, Naidina, a bátyjuk, Amor, a feleségével és a három gyerekükkel. A három kisgyerek különösen alultáplált volt, és beteges kinézetű, miattuk komolyan aggódtam. Mind a legszebb ruhájukat viselték: a férfiak öltönynadrágban és fehér ingben voltak, a nők színes afrikai ruhákat viseltek, a fejüket pedig vagy a ruhához illő kendővel fedték be, vagy gyöngyökkel díszített fonatokba rendezték. Amikor megdicsértem a kinézetüket, Naidina azt mondta:
- Szerettünk volna jó benyomást tenni az új hazánkra.”
„- Milyen sok vizet van - hajtogatták Naidine és a többiek. Először nem értettem, mire gondolnak, aztán rájöttem, hogy a megannyi mosdó miatt mondták. Még mindig lenyűgözte őket, hogy az ember egyszerűen csak kinyitja a csapot, és víz folyik belőle. (...) Elmesélték, hogy Zambiában háromnapi járóföldre kellett menniük friss vízért.”
Kinek ajánlom a könyvet?
Mindenkinek. Tényleg mindenkinek.
Értékelés: IMÁDOM!
Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT
Nyereményjáték:
A mostani játékunkban arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire ismeritek Malala Yousafzai életét. Minden állomáson találni fogtok egy kérdést, a feladatotok pedig az lesz, hogy a választ beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.
Kérdés a játékhoz:
Milyen álnéven írta Malala a blogbejegyzéseit, mely segítségével a tálib intézkedések ellen kampányolt?
a Rafflecopter giveawayA mostani játékunkban arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire ismeritek Malala Yousafzai életét. Minden állomáson találni fogtok egy kérdést, a feladatotok pedig az lesz, hogy a választ beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.
Kérdés a játékhoz:
Milyen álnéven írta Malala a blogbejegyzéseit, mely segítségével a tálib intézkedések ellen kampányolt?
Állomáslista:
11. 26. Csak olvass!
11. 28. Spirit Bliss Sárga könyves út
11. 30. Utószó
12. 02. Könyv és más
12. 04. Kelly és Lupi olvas
11. 30. Utószó
12. 02. Könyv és más
12. 04. Kelly és Lupi olvas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése