Ide pakolgatom fel a könyvajánlóimat, novelláimat, a saját könyveimmel kapcsolatos híreket és minden egyebet, amihez hirtelen kedvem támad. :)




2019. november 12., kedd

Morgan Rhodes: Lázadók tavasza (Falling Kingdoms 2.)


Két évvel ezelőtt olvastam Morgan Rhodestól a Falling Kingdoms első részét, a Királyok harcát, és nagyon tetszett. Aztán időhiány miatt kimaradt a második rész, de már megjelent a harmadik is, ezért úgy gondoltam, épp itt az ideje, hogy pótoljam hiányosságaimat, és folytassam Cleo, Magnus, Jonas és a többiek történetét.

Ami tetszett

1. Sokkal összetettebb, izgalmasabb

Az első könyv is izgalmas volt, de azon néha még úgy éreztem, az író ingatagra építette a történet mágikus világát, nem ismerhettük meg eléggé. Most azonban már nem éreztem ezt. Sokkal több mindent megtudhattunk erről a világról, és sokkal izgalmasabb formában. Például Lucia esetében eddig úgy gondoltam, ő egy fiatal lány, aki jó ember, de olyan hatalmat kapott a kezébe, amit képtelen irányítani, ezért veszélyes másokra nézve. Főképp, mert az apja nagy manipulátor, és a szeretet látszatával, hazugságokkal ráveszi majd őt olyan dolgokra, amiket magától sosem tenne meg.

Most viszont már teljesen másképp látom ezt a bizonyos mágikus hatalmat. Nem vagyok biztos benne, hogy csak véletlenül vagy manipuláció hatására okozhat bajt. És már Lucia jóságában sem vagyok teljesen biztos. Fogalmam sincs róla, hogy a mágia rontja-e meg őt, vagy az csak előhozza belőle mindazt, ami korábban is ott volt benne elnyomva, de az ő karaktere talán sokkal ijesztőbb, mint a Vérkirály. Mert a Vérkirályról tudjuk, hogy gonosz és nem is számítunk tőle jóságra, Lucia esetében viszont ott a bizonytalanság. Nagyon érdekel, hogy a folytatásban végül megmarad-e a jó úton, vagy a mágia átviszi a sötét oldalra véglegesen...

A politikai szál is sokkal összetettebb. Az első könyv vége után azt gondoltam, a Vérkirály kimutatja majd a foga fehérjét, és jön a totális mészárlás, de kiderült, hogy ennél ő sokkal, de sokkal okosabb. Pontosan tudja, mikor kell visszafognia a vérszomját, hogy irányítani tudjon egy nagy létszámú népet, amelyet épp most hajtott igába. Mindezt úgy, hogy az adott nép, észre se vegye, hogy egy diktátor ül a trónon, ők pedig rabszolgák, akiknek mit sem ér az élete.

Magnus és az apja közti ellentét is sokkal izgalmasabbá vált, főképp a könyv végére, amikor is Magnus rájön valami nagyon fontos titokra. Ezen kívül Cleo is ügyesen manőverezik, hogy életben maradhasson, bár nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt szeretné, de azt elérte, hogy életben maradjon az ellenség által elfoglalt palotában is.

2. Realistán felépített lázadók

Más könyvekben, ha egy diktátor ellen fel kell lázadni, akkor a háborúba csöppent átlagemberek hirtelen profi harcossá, stratégává, hőssé válnak (vagy ha mégsem, néhány hét alatt kiképzik őket). Vannak kidolgozott terveik, amik nagyrészt bejönnek, és lépésről lépésre, tudatos tettekkel legyőzik a gonoszt.

Nos, itt nem így történik. A lázadók amatőr fiatalok, akik bár látják a Vérkirály igazi arcát és van merszük szembeszállni vele, halovány lila gőzük nincsen arról, hogyan is kéne ezt tenniük. A terveik hirtelenek, nem értenek a stratégiák kidolgozásához, fogalmuk sincs róla, milyen lépésekkel lehetne legyőzni a Vérkirályt. Kitalálnak valamit, lelkesek lesznek tőle, aztán elbizonytalanodnak. Hol úgy gondolják, megfontoltnak kell lenni, ne vesszen oda feleslegesen az életük, hol úgy, készek meghalni a jó ügyért, csak legyen már vége a tétlenségnek. Zavarodottak, félnek, nincs meg a tudásuk ahhoz, hogy megdöntsék egy véreskezű diktátor hatalmát.

Vagyis teljesen reálisan formálta meg őket Rhodes. A lázadók nem harcosok, nem hősök, a lázadók pontosan olyanok, amilyenek mi lennénk, ha elkezdenének irtani minket, és földalatti szervezetként kéne bujkálnunk, szembeszállnunk a minket elnyomókkal. És így sokkal izgalmasabb a történet, mert olvasás közben tudjuk, hogy bármikor bármi rosszul üthet ki, és akár még a főszereplők is meghalhatnak.

3. Kedvenc karakter

Magnus karaktere az, aki ebben a könyvben a leginkább megfogott, érdekelt. Magnus a Vérkirály fia, ő maga is képes kegyetlen dolgokra, ez már az első könyvből kiderült, meg akar felelni az apjának annak ellenére, hogy az apja vele is sokszor rosszul bánik. Mégis... valahol a felszín alatt van benne valami jóság, ami az apjában nincsen meg.

Magnus csak megjátssza, hogy kemény és kegyetlen, a lelke mélyén viszont gyötrik a tettei, és az, hogy a jövőben vajon még mit kell megtennie az apjáért. Képes a szeretetre, hiszen szereti az anyját és a húgát is. És néha lopva jó dolgokat tesz, segít másoknak, főképp Cleónak. Mindezt úgy, mintha önző okok vezérelnék, nehogy bárki is meglássa a valódi énjét.

4. Szerelmi szál

Ebben a könyvben pont jó arányban található meg a romantikus szál, és pont olyan formában, ami nekem bejön. Egyfelől nem a romantika adja a történet legfőbb irányvonalát, így nem megy át nyálasba az egész sztori. Másfelől, mivel nem a romantikán van a hangsúly, az író sokkal jobban ki tudott dolgozni minden egyes karaktert önálló egészként. Cleót, Jonast, Magnust és a többieket nem az határozza meg, hogy szerelmesek valakibe, hanem van saját személyiségük, és mellesleg éreznek valamit egy másik személy iránt.

Klassz az is, hogy nem tudom előre kitalálni, kik között lesz majd valódi szerelmi szál. Mert ugye, az, hogy valaki vonzódik valakihez, és van köztük némi romantikus zsizsegés, egy realista történetben még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető lesz végül élete szerelme a történet végén. Rhodes esetében simán el tudom képzelni, hogy végül teljesen átrendeződnek a szerelmi szálak a sorozat legutolsó oldalára.

Kedvenc idézetek:

„– Hogyne, persze... a királyságok közötti kapcsolatok. Olyan királyságokról beszélsz, amiket most szinte ellenállás nélkül irányít, leszámítva néhány elszórt lázadó csoportok, akik azt se tudják, bű vagy bá, az alapján, ami keveset eddig tettek, hogy felkeljenek a Vérkirály ellen.
A virágmester elsápadt.
– Vigyázz, mit mondasz. Óva intelek az ellen, hogy ilyen szabadon beszélj nyilvánosan.
Az öregember megvetően horkantott.
– Ha valóban olyan csodás király uralkodik felettünk, amint te hiszed, akkor nyugodtan és szabadon kimondhatom, amit gondolok, ahol és amikor csak tetszik. Nem igaz? De lehet, hogy több évet megéltem, és több bajt láttam már, mint ti, fiatalok. Felismerem a hazugságokat, és ez a király valahányszor csak megszólal, úgy hazudik, mint a vízfolyás. Uralkodása bő tíz éve alatt elérte, hogy Limeros polgárai kocsonyaként reszkető tömeggé korcsosuljanak, akik félnek nyíltan felszólalni ellen, vagy megszegni bármely rendelkezését, nehogy az életükkel fizessenek érte. Gondoljátok, hogy ez alig pár hónap alatt megváltozott? - dühösen felhajtott itala maradékát. - Nem, ő jól látja a számbeli fölényünket az őrsége légióihoz képest. Pontosan tisztában van vele, hogy olyan erőt képviselünk, amellyel nagyon is számolnia kell, ha valaha is úgy döntünk, hogy egységesen fellépünk ellene. Ezért hát el kell érnie, hogy örüljünk, és befogjuk a szánkat. A tudatlanság olyan vonás, amiben túl sok auranosi osztozik... és ez sajnos mindig is így volt. Engem pedig a szívem mélyéig elszomorít és taszít ez.”

„– Nincs olyan halandó, aki egy napnál tovább él és lélegzik, és megőrzi ártatlanságát.”

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki olvasta a Falling Kingdoms első részét, mert ez a második még annál is sokkal jobb.

Értékelés: NAGYON TETSZETT.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet: KATT

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Oszd meg a Citromail-lel! Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése