Joker

Miért néztem meg ezt a filmet?

Mindig is érdekesnek találtam a pszichológiát és azon belül is a kriminálpszichológiát. Mivel sosem értettem, hogyan képes egy ember egy másik embernek ártani, és nem szeretem, ha valamit nem értek, ezért szoktam ebben a témában olvasni és filmeket nézni. Azt hallottam előzetesen erről a filmről, hogy a színész nagyon beleélte magát a szerepébe, ezért gondoltam, belenézek annak ellenére, hogy a Batman-filmekért sosem voltam oda. Nos, végül annyira beszippantott a film, hogy bár már rég aludnom kellett volna, képtelen voltam kikapcsolni a tévét, és végignéztem.

Előzetes

Véleményem a filmről

Arthur bohócként dolgozik, de sérült, depressziós ember. A társadalom sem könnyíti meg a helyzetét, ahelyett, hogy valós segítséget kapna, a főnöke ok nélkül cseszteti, a kollégája elárulja, az utcán suhancok megverik poénból, a beteg anyjáról is neki kell gondoskodnia, és az állam még az anyagi támogatást is megvonja a számára létszükséget jelentő pszichiátriai segítséget nyújtó intézménytől, ezért nem jut többé sem kezeléshez, sem gyógyszerekhez.

Valamiféle antiszuperhős-történetre számítottam, de ez a film valójában pszichológiai dráma. Végigkövethetjük benne, miként lesz egy bántalmazott gyerekből a társadalomba való beilleszkedésre képtelen ember, majd végül elmebeteg sorozatgyilkos.

Joaquin Phoenix valóban nagyon beleélte magát a szerepbe, tökéletesen illett hozzá. Annyira szívfacsaró módon alakította Arthurt, hogy nézőként szívből sajnáltam őt, és drukkoltam azért, hogy a történetről való előzetes tudásom ellenére találja meg a boldogságot, és sose legyen belőle Joker. Persze tudtam, hogy ez nem így fog történni, mégis együttéreztem Arthurral. Mert a világ, amiben élt, tényleg gonosznak, sötétnek, önzőnek és betegnek látszott. Persze egészségesen, tiszta fejjel az emberek a jót és szépet is észreveszik a világban, hála az égnek, ezért nem válik mindenki sorozatgyilkossá vagy lesz öngyilkos, de nem csoda, hogy Arthur a betegségével és a traumáival csak a rosszat látja, és képtelen ezt feldolgozni.

Joker: Egész életemben azt hittem, az életem tragédia. De most rájöttem, hogy komédia, baszki…

Nagyon ironikus egyébként, hogy Arthur betegsége együtt jár azzal, hogy indokolatlan helyzetekben elkezd nevetni és képtelen abbahagyni. Általában ha valakit nevetni hallok, nekem is mosolyra húzódik a szám, és minimum kuncogásba kezdek, de ezúttal valahányszor Arthuron kitört a nevetőgörcs, összeszorult a szívem. Mert Phoenix annyi fájdalmat tömörített ezekbe a nevetésekbe, hogy az nézőként is szó szerint kínt okozott nekem.

Persze az, hogy együttérzek Arthurral, nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele. A gyilkosságra sosem lehet mentség. Viszont ebben az esetben nem érzem azt, hogy Arthur lenne a bűnös, ő nem akart azzá válni, amivé végül vált. A rendszer hagyta cserben, amikor nem segített neki megfelelő kezelést és gyógyszereket kapni. Vagy ha annyira súlyos a baja, akkor nem zárták be időben egy kényelmes, biztonságos, az emberi méltóságot figyelembe vevő pszichiátriai intézménybe (akár örökre).

Ez a film valójában nem egy pszichopata sorozatgyilkosról szól, hanem arról, miképpen hagyja cserben a rendszer az Arthurhoz hasonló embereket. És ezzel együtt az egész társadalmat is, hiszen az egészséges, ártatlan emberek épsége és élete van veszélyben, ha a pszichiátriai betegek szabadon mászkálhatnak közöttük, mert sosem lehet tudni, mikor kattannak meg végzetesen.

Arthur megpróbált segítséget kérni szakemberektől. Megpróbált gyógyszereket kérni. Egyértelmű jelzéseket adott arra nézve, hogy veszélyes lehet önmagára vagy másokra. De aki segített volna neki, attól megvonta az állam erre a pénzügyi lehetőséget, mások meg egyszerűen tojtak rá, sőt, még bele is rúgtak (egyesek szó szerint). És sajnos a valóság is hasonló. Vajon hány önmagára és másokra veszélyes ember sétálhat nap mint nap köztünk, aki bármikor robbanhat, akár egy időzített bomba. Én magam is ismerek olyat, akit a városunk veszélyes bolondjának tartanak, már bántott is másokat, mégis szabadon mászkálhat.

Joker: Mit kapsz, ha keresztezel egy magányos elmebeteget egy társadalommal, ami semmibe veszi és hulladékként kezeli? Megmondom: Azt kapod, amit megérdemelsz.

Ez a film arra hívja fel a figyelmet, hogy az államnak nagyobb figyelmet, több pénzt kéne fordítania arra, hogy megfelelő kezelést kapjanak ezek az emberek, és biztonságban legyenek tőlük az egyszerű átlagpolgárok.

Egyébként nagyon érdekes volt az, ahogyan a leendő Joker és a még gyerek, leendő Batman először találkozott a filmben, és az ok is, amivel Joker a Wayne családhoz kapcsolódott. Egyébként én Bruce Wayne apját valahogy mindig jó embernek képzeltem el, de az, ahogyan például Arthurral bánt, totális csalódás volt számomra. Még úgy is, hogy Arthur tévedett azzal kapcsolatban, ki is ő számára. Kezelhette volna emberségesebben is a helyzetet.

Történet: 5*

Nem azt kaptam, amire előzetesen számítottam, de ezzel azt hiszem, pont így jártam jól. A szimpla szuperhős-történetek ritkán tudnak megfogni, ezzel szemben ez az antihősös pszichológiai dráma teljesen bevonzott. Izgalmas volt, összetett, pszichológiai szempontból tökéletesen kidolgozott.

Színészek: 5*

Szívfacsaró volt Phoenix alakítása, és azt hiszem, ez volt az elsődleges dolog, ami miatt annyira megfogott a történet. Mert át tudtam érezni Arthur szenvedését. Borzalmas, hogy a hozzá hasonló emberek és úgy alapvetően a társadalom mennyire magára van hagyva a rendszer által, ez a film tökéletesen bemutatja ezt.

Kivitelezés: 5*

A történet képi világa, a filmzenék (néha pont a vidámságukkal) tökéletesen átadták azt a sötétséget, ami a világot uralja. És azt a belső sötétséget is, ami Arthurt bekebelezte végül.